Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Villanószem emlékére

2009.02.08

 

Villanószem, egy elfelejtett indián varázsló

 

 

Különös történet következik, különös emberekkel. A színhely, meglepő módon a kádári Magyarország, de mégis indiánokról lesz szó benne. Magyar indiánokról, akik számára a történet főszereplője, Villanószem egész élKépetre meghatározó élményt, világlátást adott.

1969. április 9. Ez a hivatalos dátum, de a történet kezdete azért régebbi. Néhány környékbeli kissrác, kihasználva gazdag fantáziájukat, az indiános könyvek és filmek történeteit és az akkoriban számukra páratlanul vadregényes és elvadult környezetet, a Martinovics (Kis Sváb) hegy bozótos-rétes, igazi „vadnyugati” helyszínét, rendszeresen feljárt oda indiánost játszani. Ott történt a nagy találkozás Villanószemmel, a Szöcske réten, amit később a történetek Nap fennsík (később Napkirály fennsík) néven jegyeztek. De ne szaladjunk előre a történetben, Villanószem, aki foglalkozását tekintve fotóriporter volt, fantáziát és lehetőséget látott a fiúkban, és megbeszéltek egy találkozót, mikor is majd fotóriportot fog velük készíteni, találkozás április kilencedikén. A fiúk izgatottan várták a napot. Előkészítették fegyvereiket, tolldíszeiket, „orvosságos zacskóikat”, és a békepipát is.

És eljött a nagy nap, a harcosok felvonultak a Nap fennsíkra, ahol Villanószem észrevétlen irányításával indián törzset alakítottak, saját törvényeket fogadtak el, törzsfőnököket választottak, megalapozták hosszú évekre a Napkirály Indián Törzs életét. Álljon itt emlékezésül az alapítók neve: Sötét Főnök, a törzs Ész főnöke, a Baglyok nemzetségének atyja, Nagy Medve, a törzs Erő főnöke, a Medvék nemzetségének atyja, Fehér Vadász, a későbbi Napszívű Harcos, a nagy és örökös bajnok, valamint Fürge Pata, Tüskés Sün, Fürge Szarvas, Sólyom, és a törzs által először ejtett fogoly, Szürke Sólyom. A foglyot annak rendje-módja szerint elfogták, kínzócölöphöz kötözték (alaposan), harci táncot jártak körülötte, majd a törzs egyik főnökének javaslatára alkut ajánlottak neki. Sötét Főnök szólt: ha a fogoly kiáll az általa megnevezett harcossal párviadalra, akkor elnyerheti szabadságát, és felvételét a törzsbe. A birkózást Nagy Medve nyerte, és utána a fogoly felvételt nyert a törzsbe, és mellé megkapta Sötét Főnöktől a Szürke Sólyom nevet. Ez a párviadal egy hosszú háborúskodás kezdete, és a törzs gyarapodásának kiinduló pontja lett. Sorban alakultak a környékbeli fiúkból „konkurrens” törzsek, akik mind igényt formáltak a Napkirály fennsík területére, és azt harcban kívánták elhódítani. A Napkirály Indián Törzs, Sötét Főnök elvi-taktikai, és Nagy Medve gyakorlati-harci vezetésével az összes csatát, párviadalt megnyerte, egyszer sem vesztettek. Az Apacsok, a Mohikánok, és még a rettegett hírű Biceps törzs tagjait is megverték, és a törzsbe olvasztották. Mindeközben még arra is maradt idejük, hogy területüket feltérképezzék, jellegzetes pontjait elnevezzék, és hosszú távra szóló szabályokat dolgozzanak ki a törzs fennmaradása és működőképessége érdekében. A szabályok mai, felnőtt szemmel nézve egy kis társadalom alkotmánya és törvényei, melyek sok más szabállyal szemben, a gyakorlatban is bizonyították hasznosságukat. Némileg, talán kis túlzással a Függetlenségi Nyilatkozathoz hasonlítható, hiszen kimondta a harcosok világának függetlenségét a felnőttek világával szemben. A törzs tagja minden fiú (később lány is) csak 14 éves korig lehet, és csak addig rendelkezik szavazati joggal. 14 év fölött átkerül a Vének Tanácsába, akiknek viszont mindössze javaslattételi joguk van, a Vének Tanácsának vezetője Villanószem, a Sziklás Hegyek varázslója. És ő valóban nagy varázsló volt!

Villanószem, gyermekkorom meghatározó személyisége 1930-ban született, a második világháborút gyerekként élte meg. Családjáról sajnos nem sokat tudni, ezen a téren elég zárkózott volt, hosszú évek alatt elejtett megjegyzésekből mindössze annyit sikerült megtudni róla, hogy úri családban nevelkedett, egyik nagynénjéé volt az ország egyik legnagyobb magánkézben lévő fegyvergyűjteménye, ahol egy életre megszerette a fegyvereket, melyből persze később elég baja is lett. A Madách gimnáziumban érettségizett, ahol megalapozta rendkívüli tudását, művészetét. Az ötvenes években megjárta Recsket, ahonnan testileg elég leromlottan került vissza. Fotóriporter lett, művész, az emberi sorsokra érzékeny ember, és nagy gyerekbarát. Soha nem volt házas, és csak halála előtti hónapokban tudtuk meg, hogy azért szerette a nőket. Magánéletét, harcait nem kötötte az orrunkra, nem tudhattuk, hány alkalommal töltötte az idejét a rendőrségen a mi indiánosdink miatt. Hol rendszerellenességgel (ez azért igaz volt!), hol pedofíliával vagy homoszexualitással vádolták, igaztalanul és hiába. Felmerül bennem egy emlék, már felnőtt voltam, Villanószemnél beszélgettünk némi ital mellett hármasban Fehér Vadásszal, a Napszívű Harcossal a régi dolgokról, megaláztatásokról, nehézségekről, igaztalan vádakról. Villanószem kissé megnyílva elmondta, sokszor zaklatták ferde hajlamok hamis vádjával, de hiába, majd hozzátette, „Ti tudjátok legjobban, hogy nem vagyok sem pedofil, sem buzi, hiszen egyikőtöket sem basztalak meg!”. Szegény Villanószem, a mai hisztérikus világban nem kerülné el a börtönt és a tévében meghurcolást, pedig személyében igazi pedagógust és gyermekbarátot volt szerencsénk ismerni, szeretni, és halála után elsiratni. Hatalmas személyiség volt, tudását megosztani képes, észrevétlen irányító, aki úgy tudott tanítani, élethelyzetet elrendezni, hogy észre sem vettük tevékenységét, csak valahogy mindig minden jóra fordult. Hozzá bármikor lehetett menni, mindig ráért a problémáinkkal foglalkozni, nála enni-inni kaptunk, meghallgatott minket, törődött velünk, terelt minket az igaz útra. Nagy varázsló volt. Varázsereje mindig meglepett minket, csodáltuk és szerettük.

A Napkirály Indián Törzs időközben kezdett komoly konkurrenciát jelenteni a helyi iskolák úttörő szervezeteinek, mert hozzánk a tartalmas és izgalmas szórakozás miatt szívesebben jöttek a fiúk. Nyáron minden nap fent voltunk a hegyen, ebédre szalonnát sütöttünk, néha bográcsoltunk, harcoltunk, játszottunk, éltük az indiánok izgalmas életét, és sokat tanultunk. Az őszi iskolakezdésnél le sem tagadhattuk indián voltunkat, mert nyáron minden reggel újra kifestettük magunkat Villanószem segítségével, piros vízfestékkel, és ő gondoskodott arról, hogy minden festés mindig ugyan arra a helyre kerüljön, így aztán ott nem sült le a bőrünk, és mint egy negatív tetkó, fehér maradt. Villanószem hatalmas erőfeszítésekkel gondoskodott zavartalan szórakozásunkról. Ötletei közül csak egyet említenék most, volt egy kincskereső napunk, amikor az elrejtett kincset kellett megkeresnünk. Sok fizikai megpróbáltatás, húzódzkodás, fekvőtámaszok valamint ügyességi feladatok megoldása – halkan járás, egyensúlyozás, megfigyelőképesség és memória teszt, cserkészkúszás, stb. – után az arra jogot szerzett harcos végre levelet kapott, amiben újabb instrukciók voltak a kincs helyét illetően. Először meg kellett találni egy iránytűt, aztán azt a meghatározott helyen el kellett helyezni – egy gonosz szellem hatása alól feloldani (Villanószem egy mágnest ásott el a közelében) – majd megkeresni egy kifúrt botot, amit az iránytűvel kimért helyre kellett leszúrni, és a meghatározott időben a boton lévő lyukat az árnyéka irányába fordítva a lyukon átnézve megláthattuk a kincs helyét! Ezt a trükköt később egy Indiana Jones filmben láttam viszont, évtizedekkel később. Közben Villanószem előkészítette újabb, és talán legnagyobb varázslatát, meséjét, a Napszívű Harcos történetét. E történet három mesefilmben lett feldolgozva, egy akkoriban új, mára viszont szinte teljesen elfeledett művészi kifejező eszköz, a diaporáma segítségével (a diaporáma álló diaképek több vetítőből történő egymásra úsztatásával a mozgás és történet érzékeltetése, zenével és hanggal kísérve). A történet lényege: az Andok csúcsai között él egy gyermek, aki gyermekkori kiállásáért cserébe a Naptól új szívet és örök gyermekséget kapott. A világon minden gyermek, aki tiszta szívvel, igazán játszik, hívhatja őt, és ő megjelenik neki. A Napkirály törzs tagjainak is megjelenik, és először segít nekik a területük megtartásában a felnőttek (huligánok) elleni harcban, majd tanítja őket, elmeséli saját gyermekkorának nehézségeit, hogyan teljesítette az erdőnjáró próbát, ami után már fiatalon harcos lehetett, majd szülei halála után hogyan vált a Napszívű Harcossá. Csodálatos élmény volt a három film elkészítése! Sajnos közben mi megnőttünk, Villanószem anyagilag tönkrement, és a film néhány vetítésen kívül nem került többször bemutatásra. Viszont néhány évvel később megjelent egy újságcikk a nemzetközi sajtóban egy gyermekről, aki az Andok hegyei közt él, kb. 12-13 éves és nem öregszik, azt állítja magáról, hogy a Nap leszármazottja. Időnként eltűnik a hegyek között, majd előkerülve állításai igazolására kultikus aranytárgyakat vesz elő. Többször letartóztatják, de a helyi indiánok nyomására minden alkalommal szabadon kell engedni. Varázslat!? Villanószem nagy varázslata!? Hajlamos vagyok hinni benne, mert Villanószem nagy varázsló volt!

Nagy varázsló és nagy pedagógus, a gyermeki lét avatott ismerője. Elméletei a nevelésről néha furcsának tűntek, talán súrolták is az elfogadhatóság határait, de legtöbbször beváltak, hasznosak voltak. Úgy vélte, a gyermek ab ovo agresszív lény, akiben a született agressziót a társadalmi nyomás hatására fojtják el. Ő viszont azt mondta, az agressziót nem elfojtani kell, hanem megfelelő mederbe terelve kontroll alatt kell tartani. Ennek egyik gyakorlati megvalósulása volt pl. az ún. indián birkózás. Szabadfogású birkózás, melynek célja vagy két vállra fektetni az ellenfelet, vagy olyan fájdalmat okozni neki, amit nem bír ki! Ez elég durván hangzik, de saját, leggyakrabban keserű tapasztalataim alapján – nem voltam nagy harcos – mégis működött. A birkózás, az őszinte küzdelem, a rettegett „kígyó”-fogás, vagy kar- és lábfeszítés alkalmazása és elszenvedése hozzájárult nevelésünkhöz, emberré válásunkhoz. Egymás közti harcaink során egyetlenegy sérülés sem történt! Vigyáztunk egymásra, és beláttuk a vesztett harcot! Nem így a felnőttek. Egyetlen komolyabb sérülésünk egy felnőtthöz fűződik, aki fiatalabb éveiben cselgáncsozott, de aztán az élet és az alkohol elbánt vele. Kiállt küzdelemre Fehér Vadász, az örökös bajnok, a Napszívű Harcos megszemélyesítője ellen, aki akkoriban már ifjúsági bajnok volt birkózásban. És a marhája nem adta fel idejében! Egyszer csak egy roppanás, és emberünk betört bordákkal várt a mentőkre, ájultan. Ennél minden gyereknek több esze volt! Szintén emlékezetesek voltak a dugós pisztollyal vívott párbajok, melyeket értelmes lőtávon, védőszemüvegben vívtunk! A pucér testen igencsak csípett a dugó! És Villanószem ügyesen irányított a háttérből. Elfogadtuk az általunk hozott (de Villanószem által észrevétlenül sugallt) szabályokat, és elkezdtük megnevelni a felnőtteket. Láttunk tanácselnököt, párttitkárt, politikust és művészembert magáról megfeledkezve velünk játszani, küzdeni, dugós pisztollyal célba lőni, és birkózásban hol alulmaradni, hol felülkerekedni. Villanószem, a nagy varázsló megszelídített sok embert, így találkozhattam gyerekkoromban pl. Fisher Annie művésznővel, Benedek István professzorral, a Szokolay (a híres zeneszerző) gyerekekkel, a Piramisos Révész Sándorral, aki Vékony Hang néven a Vének Tanácsának tagjává vált, és aki a Napszívű Harcos dalát énekelte, amit az egyik Szokolay gyerek szerzett, eredetileg klarinétra, így aztán csak Vékony Hang volt képes kiénekelni. Villanószem, a nagy varázsló, ha kellett oroszlánkölyköket szerzett az állatkertből, rádió és tv adásokban szerepeltette a törzset, újságokban riportok jelentek meg a Napkirály Indián Törzsről, még külföldön is, és közben gondoskodott arról, hogy amelyikünk segítségre szorul, az meg is kapja a valóban hatékony segítséget. Ilyen ember, ilyen varázsló mindig kevés volt. Nagyon szerettük.

Közben teltek az évek, és mi már csak a Vének Tanácsában tevékenykedhettünk, a saját magunk által hozott szabályok szigorúsága miatt. Emlékszem, hogy amikor már mi rendeztünk harci játékot a kisebbeknek, sokszor voltam aktív résztvevője a játékoknak. Hol az emlékezetet próbára tevő játékot vezettem, hol én voltam a tűzokádó sárkány, akit ha nem vesz idejében észre a harcos, akkor felfalja. Egyszer el is felejtettek szólni, hogy vége a játéknak, és én még órákig feküdtem az avarba temetve, áldozatra várva. Aztán, amikor előkerültem, a szalonnasütés végén, mindenki csodálkozott, jé, a Sötét Főnök, hát te is itt vagy? „Öregedésünkkel” egy időben kezdődött a Marhák Klubja. Természetesen Villanószem elnökletével. Itt aztán kortól és nemtől függetlenül marhulhatott bárki, vívhatott pisztolypárbajt dugós pisztollyal, habszifonnal, birkózhatott a „gumiszobában”, akár tömegbunyó jelleggel is, öten-hatan egymás ellen, fürdőgatyában, hogy ne tegyük tönkre a ruhánkat. És persze ha nem volt hova mennünk a lánnyal, hát Villanószem, szigorú megkötésekkel, de befogadott minket. Szervezett zenehallgatásokat – harminckét teljes opera anyaga volt meg neki a legjobb előadókkal – közben meg-megállítva a zenét, felhívta a figyelmet a fontosabb részekre, miközben a kiosztott szövegkönyvekből követhettük a történetet, beszélt nekünk irodalomról, művészetekről, politikáról. A magam fotográfusi indulását is neki köszönhetem, az ő tanítványa vagyok. Megtanította nekünk a toleranciát, a mások meghallgatásának művészetét, az empátia fontosságát, és az élet apró örömeit. Sajnos közben elkezdett tevékenykedni a láthatatlan gyilkos, a rák. Villanószem több műtét után elindult a haldoklás szenvedésekkel teli útján, amit varázslói nagyságával a saját céljaira tudott fordítani. Egyben tartott egy társaságot, akik felváltva gondoztuk, akik továbbra is kikértük tanácsait, segítségét. Közben, hihetetlen lelkierőről téve tanúságot, elkezdte rendezni saját hagyatékának sorsát, minden műszaki cikket megjavított, elemet cserélt stb., hogy aki örökli, azonnal örülhessen neki. Elrendezte temetésének módját, megírta saját gyászjelentését, és rendkívüli módon, hangszalagról ő mondott beszédet a saját temetésén. 1982. február 13.-án halt meg, és végakarata ellenére komoly tömeg gyűlt össze a temetésén.

Sajnos Villanószem halálával széthullott a társaság, későbbi felnőtt koromban talán csak két-három volt indiánról hallottam híreket, Nagy Medve Németországban él, vele az utóbbi időkig tartottam a kapcsolatot. Néhány éve megkeresett Égi Jelek Atyja, és hosszasan beszélgettünk életünk meghatározó élményeiről, és még Szürke Sólyommal is találkoztam. Hogy miért éppen most, éppen itt, éppen Nektek mesélem mindezt el? Talán, mert úgy érzem, hogy ez a viszonylag zárt közösség képes lesz mindezt megérteni, talán mert Ti, akik életvitelszerűen foglalkoztok a Vadnyugat fegyvereivel, hagyományaival, Ti, akik képesek vagytok felnőtt fejjel gyermeki módon játszani, Ti képesek vagytok befogadni mindazt, amiről a történet szól, az emberi, harcosi helytállást, a nagy varázsló titkát. Sok mesélnivalóm lenne még, de nem akarok visszaélni türelmetekkel. Köszönöm, hogy meghallgattatok, és a törzs hagyományos köszöntésével búcsúzom,

 

Nap barnítsa bőrötöket! Uff. Beszéltem.

 

Sötét Főnök

 

A Napkirály Indián Törzs első Ész főnöke,

a Baglyok nemzetségének Atyja, a Vének tanácsának tagja,

Villanószem végakaratának ismerője és végrehajtója.

 

Más néven

Megagéza
2006.