Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Temetni jöttem

2010.09.08

Temetni jöttem
 

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni, kezdte mondanivalóját Antonius. Én is ezzel kezdem megemlékezésem. Mondanám, hogy egy dicső, hű embert temetünk, de miért hazudjak? Egy kufár sírját álljuk most körül, ki rövid élete során megszámlálhatatlan mennyiségű fegyvert adott el, borzasztó drágán, katonának és indiánnak egyaránt. Kapzsisága lett a veszte. A kapzsiság, minden emberi hibák egyik legnagyobbika, gyakran elragadja, mélybe húzza a kereskedőket! Elvakítja őket a gyors haszon reménye, a „könnyen” szerzett vagyon bűvölete. És most itt állunk kufárunk sírgödre fölött, és dicséret helyett inkább emlékezzünk a rengeteg eladott muskétára, amivel elleneinket támogatta. Javára legyen írva, az indiánoknak főleg használhatatlan muskétákat adott el, de azért volt köztük működő példány is, talán véletlenül kerültek a többi közé. Ilyen fegyverekkel mészárolták le a Harold családot, Standishéket, és a Romuilly családot is.

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni. Nincs is miért dicsérni, hiszen közismert fegyver- és szeszcsempész volt, és sokat tett Hanceville kurvákkal való ellátásáért is. Állítólag ki is próbálta őket, ami nem mondható el rügyvedt fegyvereiről. Viszont legalább érdekes betegségeket szerzett, és adott tovább, melyeket közösségünk remek, ámde száműzött orvosa éjt nappallá tevő munkával sem bírt megfékezni. Nevéhez köthető a vérbaj és a gonorrhea lelkes terjesztése kis településünkön, az apróbb élősdikről nem is beszélve. Ha lenne e kórokozóknak történelemkönyve, minden bizonnyal kiemelt helyet kapna benne kufárunk. Mint ahogy soha el nem múló hálával tartozik neki Kis Farkas, a huronok főnöke is, mert sikeresen megoldotta túlnépesedési problémáikat is. Ki is haltak. A szomszéd törzsek is úgy emlegetik, mint a „Pici piros pöttyök varázslóját”.

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni. Dicséret talán azért illetheti, mert kitaszította közösségünkből a felforgató elemeket, akik botor módon széllel szemben vizeltek, és nem elég, hogy vizeletes lett a lábszárvédőjük eleje, de távozniuk is kellett Hanceville köz- és magánéletéből. A sors fintora, hogy most ők, mi temetjük Caesart, kedvenc kufárunkat. Legalábbis azt, amit vissza tudtunk szerezni az indiánoktól. Nem gyermekkoporsót állunk körül, hanem mindössze ennyi maradt belőle. Szép halála volt, az egész törzs lelkesen fejezte ki örömét, miközben látták végső vonaglását a kínzócölöpön. Ha lett volna a helyiek között egy hasonló képességű ember, minden bizonnyal komoly haszonnal árulta volna a belépőjegyeket erre az eseményre, ami az egész törzset fellelkesítette.

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni. De dicséret helyett inkább idézzük fel végóráit, mellyel oly sok indiánnak és néhány helybelinek is örömöt szerzett. Üzleti útra indult, rakományában a megszokott, repedt csövű muskéták, vizes lőpor, metilalkoholos látásjavító whisky, és egy El Paso-ból importált örömlány is volt. Miután meglátogatta kitaszított polgártársait, folytatta az útját északra, minden figyelmeztetés ellenére. Hamar, túlságosan hamar meglelte vélt üzletfeleit, az indiánokat. Nem vette észre a figyelmeztető jeleket, és még késsel a torkán is alkudozott Fél Balkéz törzsfőnökkel. Az alku nem sikerült. Kufárunk pillanatok alatt egy csodálatos szépségű faragott tölgy oszlophoz kötve találta magát. Valahogy nem érdekelte a szépséges népi faragás, a finoman díszített, lószőrből fonott kötél, a díszes tomahawkok és vidám színekre festett nyílvesszők, a pompás tolldíszek. Pedig életében mennyire szerette a szépet! Most valahogy elveszítette szépérzékét. Kivörösödött fejjel rángatta – teljesen hiábavalóan – kötelékeit, és hiába próbálta megszokott ékesszólásával meggyőzni az egzekúcióhoz összegyűlt indiánokat. Valahogy nem ismerte fel a dolog humoros voltát, miközben az indiánok a hasukat fogták nevettükben. Örökre talány marad, hogyan veszíthette el ily rövid idő alatt legendás humorérzékét, skalpját és életét egyszerre.

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni. Emlékezzünk meg baljós végezetű utolsó óráiról, mellyel oly sok örömöt szerzett hálás közönségének. Miután a remekbe szabott tölgy oszlophoz kötötték, és belefáradt a hiábavaló alkudozásba, könyörgésbe, kezdetét vette a nagy mulatság. Először a törzs ifjai mutatták be célba dobó tudományukat, tomahawkkal és késsel egyaránt. Sajnos volt köztük egy pancser is, így kufárunk ettől kezdve már csak a bal szemével követhette az eseményeket. A jobb szemgödörből ugyanis egy ferdén repülő, fanyelű konyhakés állt ki, melyet ő adott el hálás közönségének, két szép musztángért. Ez a rövid előjáték után megkezdődött az igazi előadás. Először, hogy fékevesztett ficánkolását megakadályozzák, pontos nyíllövésekkel szögezték csuklóit és bokáit a törzs szépséges kínzócölöpéhez. Meg is nyugodott azonnal, nem ficánkolt tovább, csak csendben mormolta, énekelte a zsoltárt: „Vár rám az Úr a szép folyónál!” Sajnos a pogány indiánok ezt félre értették, vizet hoztak a folyóból, és egy bőrtömlő segítségével mintegy kilenc gallont erőltettek le a torkán. Ettől azért elcsendesedett. Ezek után a törzs népművészei következtek, akik csodálatos mintákat metszettek életlen késeikkel hősünk testébe. Egyik jobban sikerült, mint a másik! Gyönyörű, misztikus metszések voltak, mintájuk biztosította kufárunk örök fogságát az Árnyak Birodalmában, mert azért tartottak attól, hogy még a síron túl is kereskedni próbál velük. Ekkor egy fiatal lány érkezett, kezében egy nyírfakérgen rengeteg tűzhangyával, amivel minden bizonnyal élénkíteni kívánta az előadást. Sikerült. Igen mulatságos volt, ahogy leszögezett ízületekkel rángatózva megpróbálta elkerülni a rá záporozó nyilakat. Nem volt igazán sikeres, hamarosan egy megvadult tűpárnához hasonlított. Ezután pár jól dobott tomahawkkal fékezték meg, és újra elcsendesedett. De még élt! Ennek örömére az indiánok elkezdték gyűjteni a rőzsét a cölöp tövébe, és gyermeki örömmel várták a lángok fellobbanását. Igazán látványos volt! Ekkor érkeztünk a helyszínre. Miután az indiánok összes nyila és tomahawkja már kufárunk testét díszítette, roppant ízlésesen, nem volt nagyon nehéz dolgunk. Jól irányzott lövésekkel kergettük szét az ünneplő tömeget, majd három jól irányzott lövéssel egy pillanat alatt megszabadítottuk további szenvedéseitől. Mellékhatásként persze az életétől is, de Doki amúgy is azt mondta, ezt a kufárt már a Jóisten sem tudja még egyszer feltámasztani. Le is vettük ezt a terhet Urunk válláról, és sűrű imádkozás közepette leszedtük maradványait, legalábbis nagy részét a cölöpről.

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni. Itt van ebben a kis koporsóban mindaz, amit meg tudtunk menteni belőle. Igaz, ez nem sok, de a többi sajnos már eléggé elszenesedett, nem volt értelme vacakolni az összeszedésével. De ígéretünkhöz híven gyors halála volt, az .54-es golyók hamar megszabadították a porhüvelyét gyötrő kínoktól. Megcselekedtük, mit megkövetelt a becsület! Megadtuk neki a gyors halált, az indiánok cselekedeteiért pedig nem vállalhatunk semmilyen felelősséget. Velük később még számolunk. A kufárnak ugyanis voltak még kintlévőségei, kár lenne nem behajtani őket. Ezt minden bizonnyal belátja majd, miközben feltekint ránk az Árnyak Birodalmából. Valószínűleg, bár nem vagyok ebben teljesen biztos, annak is örülni fog, hogy a temetés után zenés, táncos mulatsággal emlékezünk személyére.

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni. E szomorú szertartás után menjünk át a Hickory Saloonba, és igyuk el együtt szerettünk maradék vagyonát. Ma mindenki a kufár vendége! És megnyugtatásul közlöm a tisztelt egybegyűltekkel, hogy a felszolgált whisky NEM a kufár készleteiből való, bízvást megihatjuk, berúghatunk tőle. Az ő whiskyjét ott hagytunk az indiánoknál, az El Paso-i kurvával együtt, mostanra talán már meg is vakultak, és minden férfinak viszket a pöcse! Igyunk hát együtt szeretett, de elmúlt kufárunk lelki üdvére, mert bűnös élete után nagy szüksége lehet némi spirituális támogatásra.

Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni. És most menjünk berúgni, Stokes takarja be a hantot!

 
Némethy Géza, 2010.