Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Maverick Kid 4

2009.02.16

Maverick Kid IV.

Szomorú este volt, Lolita keze gépiesen járt a szövőszéken, Inez mama az edényekkel csörömpölt. Lassan besötétedett.
- Kislányom, ne rontsd azt a szép szemed a sötétben, hagyd abba a munkát – mondta Inez mama. – Mára elég lesz, holnap is lesz nap, bár reggel az állatoknál kellene segítened anyádnak.
- Mamita, mintha jönne valaki.
- Ki az ördög az ilyen későn? Csak nem a részeges Juanito jár már megint utánad?
- Járhat az, de hiába, nekem nem kell! – pirult el a lány, majd csendesen könnyezni kezdett, miközben rendet rakott. Egy szép szőke fiúra gondolt, aki búcsú nélkül elhagyta, de ő mégis minden nap visszavárta, visszasírta.
- Inez mama! – zörgette meg valaki az ablakot halkan. – Herrero vagyok, baj van, segítsen! Don Kid visszatért!
Lolita felsikoltott, gyorsan beengedte a vaquerót, és behúzta függönyöket.
- Inez mama, Don Kid visszatért, de tele van sebekkel, alig él, és a katonák is keresik. Én nem tudom meggyógyítani, segítsen! Lázas is!
- Csak lassan a testtel fiam, nem is akarok róla tudni többé!
- Mamita – sírta Lolita, – segíts neki!
- Jaj te lány, aztán ha meggyógyult, megint elhagy, mint a múltkor! Hol hagytad? – fordult Herrerohoz.
- Nálam van a kisházban, ott nem látják meg, és hátulról is be lehet jutni.
Inez mama összekészítette gyógyító szereit, telepakolt egy nagy táskát.
- Te itt maradsz! – reccsent a lányára. – Semmi szükség ott rád, majd meglátjuk, mit lehet tenni! – és elindult Herreroval.

Eltelt egy hét. A fiú azóta nem ébredt fel, még mindig eszméletlen volt. Lolita éjjel-nappal az ágya mellett kézimunkázott, gondozta, cserélgette a kötéseit. Inez mama elhíresztelte, Lolita elutazott meglátogatni sobrináját, unokahúgát, és hetekig ott is fog maradni, hiszen olyan ritkán látják egymást. Inez mama ellátta a megfelelő tanácsokkal, gyógyfüvekkel. A lány újraéledt szerelmének minden erejével imádkozott Moses gyógyulásáért. A fiú szépen kimosdatva, tiszta ruhában, de eszméletlenül feküdt az ágyban, és Lolita becézgette, beszélt hozzá, énekelt neki. Fogta a kezét, és egyszer csak érezte, a fiú keze kezdi szorítani az övét.
- Mi amor, szerelmem, ébredj!
Moses felnyitotta szemét, és meglátta a fölé hajoló Lolitát. Csendben elkezdtek peregni a könnyei.
- Lolita kedvesem, bocsáss meg nekem! – mondta halkan, és újra lecsukódtak a szemei. A lány érezte, most már minden rendben lesz! Másnap reggel Moses teljesen tiszta tudattal ébredt. Étvágya is megjött, és a láz is múlóban volt. Reggeli után fogták egymás kezét, és szinte perzselt körülöttük a levegő.
- Kedvesem, – nyúlt a nyakához Kid. – Hoztam Neked valamit!
Lekapcsolta a nyakából a régi maja nyakláncot, és a lány nyakába akasztotta.
- Amikor ezt megláttam, akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretlek, és hogy vissza kell jöjjek hozzád! Engem itt Mexikóban köröznek, vérdíj van a fejemen, de ha átjutnánk a határon, ott új életet kezdhetnénk, ha Te is akarod!
Lolita könnyes szemmel csókolta meg.
- Szerelmem, követlek mindenhová, a Te sorsod az én sorsom is, míg a halál el nem választ minket egymástól!

Másfél hónap telt el. Moses meggyógyult és kezdett megerősödni is. Herrero állatokat vásárolt nekik, és apró részletekben áthordta Inez mamától Lolita holmiját, kelengyéjét. A mama, bár örült lánya boldogságának, esténként mégis sírdogált, tudta, soha többet nem fogja látni a lányát, nem fogja ismerni unokáit. Közben a fiatalok felkészültek a nagy útra. És eljött az indulás napja, Cóndor mellé még egy hátaslovat vettek, a lány elnevezte Ardilla-nak, Mókus-nak, színe és puha sörénye miatt. Ezen kívül három málháslovuk is volt, hogy Lolita minden holmiját elvihessék idegenbe. Könnyek között búcsúztak el Inez mamától, és köszönték meg Julio Cesar Herrero segítségét. San Felipét megkerülve indultak a határ felé, egy jobb életben bizakodva. Nem siettek, a biztonság fontosabb volt számukra, mint a gyorsaság. A határon baj nélkül átjutottak, de még előttük volt Texas, ahol Maverick Kidet szintén körözték emberölésért és marhatolvajlásért. Szerencsére időközben egészen megváltozott a külseje, nemigen ismerhették volna fel, de biztos ami biztos, Moses legalább két állammal odébb akarta biztonságban tudni Lolitát, Arizonában akart letelepedni. Alig hogy átértek Új-Mexikóba, Whites Cityben összeházasodtak, így lett Lolitából mrs. Ackermann. Nem volt világraszóló lakodalom, a prédikátor és a seriff nem csinált nagy ügyet egy bevándorló és egy mexikói frigyéből. Amikor megkapták a papírokat, vettek egy bőrkötéses Bibliát, hogy majd abba bejegyzik a család gyarapodását. Egyszerűen házasodtak, de mégis olyan boldogok voltak, mintha a legnagyobb székesegyházban esküdtek volna.

Mielőtt megjött a tél, Mayhill és Hope között munkát kerestek, úgy gondolták, a telet kihúzzák ott, aztán tavasszal folytatják az útjukat. Dolgozni már mint mr. és mrs. Ackermann szegődtek el. Nem csak a tél miatt kerestek munkát, pénzük fogytán volt, és Moses nem akart újra rablásból élni. Most, hogy megnősült, megérezte a valakihez tartozás felelősségét, és már hitt a jövőben. Végül Hope közelében egy csúnya, köves farmon kaptak munkát. A környezet kopár volt, a munka sok és nehéz, a fizetség kevés, de együtt voltak a kis cselédházban. A fában ritka területen szárított trágyával tüzeltek, és a víz is nagy kincs volt. A gazda, mr. Hugh Baker, belenyomorodott a munkába, egy sérülést követő vérmérgezés miatt az egyik lábát le kellett vágni, fél lábbal már nem győzte a ranch fenntartását. Márpedig ki akart tartani a vasút érkezéséig, és akkor meggazdagodhat a föld árából. Felesége tavalyelőtt halt meg, azóta egyedül élt, a munkában alkalmi napszámosok segítették. Ackermannék nem tudták, hogy mr. Baker nem szokta kifizetni a munkásait, és mivel idegenek voltak, nem is figyelmeztette őket senki. Nehezen telt az idő, a tél sok vihart hozott, a viharok pedig rengeteg kárt okoztak a rozzant épületekben. Moses szakadásig dolgozott a helyreállításon. Lolita az elhanyagolt háztartást próbálta feléleszteni, kivakarni a mocsokból, és gondoskodni mindenkiről. Baker egyre több munkát adott az ifjú férjnek, és megpróbált udvarolni Lolitának. Az asszonyka kezdett félni tőle, de nem mert Mosesnek szólni, remélte, hogy meg tudja magát egyedül is védeni. Esténként sokat beszélgettek, tervezgették a jövőt.
- Lolitám, tavasszal odébbállunk, és valami sokkal szebb helyen keresünk munkát!
- Én is szeretnék már messze lenni, félek a gazdától! – csúszott ki Lolita száján.
- Ne félj Édesem, én mindig megvédelek, mellettem biztonságban vagy.
- Ha itt vagy, nem is félek, de amikor elmész, a gazda mindig udvarolni próbál.
- Ha csak egy ujjal is hozzád nyúl, megölöm! – fakadt ki Moses. Sajnos, még mielőtt véget ért a tél, megtörtént a tragédia. Baker elküldte a fiút Hope-ba, hogy kettesben maradhasson az asszonykával, és végre, ha kell erőszakkal is, de megkaphassa. Még hallatszott a távolodó ló dobogása, amikor a féllábú gazda a konyhába ment, Lolitához.
- Na aranyom, itt az idő egy kis szerelmeskedésre, most nem zavar minket senki! – lépett az asszony háta mögé. Lolita felsikoltott, de Baker már neki is szorította az asztalnak, egyik kezével durván belemarkolt a mellébe, míg a másik kezével megpróbálta felhajtani a szoknyáját. Lolita kétségbeesetten sikoltozva próbált kiszabadulni a kezei közül, mindhiába. Baker már majdnem célhoz ért, amikor az elkeseredetten küzdő asszony – elérve egy nagy konyhakést – átvágta a mellét szorongató kéz inait. A gazda abban a pillanatban eleresztette.
- Te mexikói szuka, ezért meghalsz! – ordította, miközben ömlött a vér a nyomorékká vágott kezéből. Lolita macskaügyességgel ugrott az asztal mögé, és felkapott még egy kést. Két késsel a kezében nézett szembe a megvadult Bakerrel, aki a hóna alá fogta a sérült kezet, és a másik kezével elővette a pisztolyát. Az asszony behunyt szemmel várta a halált, mikor lövés dörrent, majd még egy, és még egy. Hugh Baker lassan összerogyott, és a vértócsa közepén rángatózva meghalt. A lőporfüstben két alak tűnt fel, az egyik odarohant az asszonyhoz, és átölelte.
- Lolitám, szerelmem, nem esett bajod?
A még mindig reszkető Lolita nem tudott megszólalni sem, csak a fejét rázta, majd kitört belőle a zokogás. Moses simogatta, nyugtatgatta, szeretgette.
- Még az a szerencse, hogy útközben találkoztam mr. Rud Johnsonnal, a seriffel. Ő azért jött, mert Bakert bepanaszolta az előző béres, nem kapta meg a járandóságát, és meg is lopta. Ezt tisztázni jött a farmra.
- Mr. Ackermann, mindent láttam, az eset teljesen világos, ön jogosan lőtt és védte meg felesége becsületét. Mégis arra kell kérnem, egyelőre ne hagyja el az államot, amíg a hivatalos eljárás be nem fejeződik. Ezt az alakot meg holnapig húzza ki az istállóba, reggel visszajövök a halottkémmel, aztán temetheti.
Szomorú hetek következtek. A hivatalos ügyek, mint mindenütt a világon, Hope-ban is csigalassúsággal intéződtek. A gyilkosságot hamar elvetették, elvégre a seriff tanúja volt az eseményeknek, de a többi dolog, a farm tulajdonjoga, a követelések kiegyenlítése hosszasan elhúzódott. Végül – mivel Bakernek nem volt fellelhető örököse, és a kevés pénzből a régebbi követeléseket egyenlítették ki – Ackermannék megkapták a farm és a hozzá tartozó területek tulajdonjogát. De ők, főleg Lolita, nem akartak ezen a balvégzetű helyen maradni, ezért amint bejegyezték a tulajdonjogot, azonnal útnak indultak. Indulás előtt még egyszer beszéltek a seriffel, aki tanácsokkal látta el őket, és ajánlólevelet adott Mosesnek.
- Azt ajánlanám, menjenek Redstone-ba, Arizona és Új-Mexikó határára. Gyönyörű, bár kissé kemény vidék. Ott az emberek, mint a hegylakók általában, sokkal egyenesebbek, talán ott talál megfelelő munkát. Kingsley, a seriff régi cimborám, adok hozzá egy ajánlólevelet. Ha én kérem, biztosan megtesz mindent, hogy végre révbe érjenek. Erre a farmra ne legyen gondjuk, csak a birtoklevelet őrizzék meg, és évente írjanak a hivatalomba, hogy a tulajdonjogot fenntartják. Az úton vigyázzanak, ne keveredjenek bele semmibe, az állatokat tartsák együtt, és minden este gondosan válasszák meg a táborhelyet.

Lolita és Moses ezekkel a tanácsokkal indultak neki az újabb vándorlásnak. A táj hamar megváltozott, és a kopár köves tájat felváltotta az egyre lenyűgözőbb zöld hegyvidék. Időnként már vadlovak is feltűntek, és éjjelente a farkasok dallamos üvöltését hallgatták. Lolita még soha életében nem látott ilyen gyönyörű tájat, ő csak Mexikót ismerte, a poros, kaktuszos bozót után elbűvölte a kristálytiszta hegyvidék, a hatalmas zöld fák, csörgedező patakok. Minden perc új élményeket hozott, és szerelmük ezen a tájon tovább szilárdult. Időközben elérték céljukat, előttük volt Redstone. Az állatokat a kovács, aki nagy istállóval és karámmal rendelkezett, befogadta, de nekik már nehezebb volt megfelelő helyet találni.
- Nehéz eset, - mondta a kovács – mert a Cairo Saloon nem való az ifjú asszonykának, és amióta az özvegy újra férjhez ment és elköltözött, a legjobb vendéglátó ház megszűnt. De talán a tanítónő asszony segíthet, ott lakik a kis templom mellett. Az állatokat ellátom, arra ne legyen gondjuk. A seriff irodája a Cairo Saloon és a templom között van, holnap felkereshetik.
Moses megköszönte a segítséget, és elmentek a tanítónőhöz. Miss Saiz azonnal befogadta őket, és mint kiderült, ő is Mexikóból került a hegyek közé. Vékony, szívós nő volt, aki élete nagy feladatának a családalapítás helyett mások gyermekeinek tanítását tartotta. A két nő szavak nélkül is megértette egymást. Másnap reggel Moses felkereste a seriffet.
- Mr Kingsley, Hope-ból jövök, Johnson seriff üdvözletét küldi, és hoztam tőle levelet is önnek – adta át a borítékot. Kingsley összevont szemöldökkel olvasott.
- Szóval itt szeretne letelepedni a körzetemben, vagyona van?
- Nincs sok pénzem, de van pár jó lovam, hátasok és málhások is, nem félek a munkától, és a feleségem is jó munkás.
- Tulajdonképpen a legjobbkor jöttek, az egyik környékbeli birtokos épp segítséget keres. Fejvadász volt az illető - nézett szúrós szemmel Mosesre, de a fiú állta a tekintetét, - és itt telepedett le, itt nősült meg. Azt hiszem, ő mindkettőjüket alkalmazni tudja. Holnap nem érek rá, de holnapután reggel kiviszem magukat hozzá.
Nehezen múlt az idő, Ackermannék alig várták az indulást. Közben miss Saiz elmesélte, amit tudott.
- A gazda, Patrick O’Connor hírhedt fejvadász volt, ide is lövöldözni jött. Nagy vérfürdőt rendezett, és ő is alig élte túl. Az egész vagyonát gonosztevők vérdíjából szerezte. Aztán – mikor félholtra lőtték – az özvegy Mary Stanford gyógyította meg, de újabb lövöldözésbe került, ezúttal Kingsley seriffel együtt. Volt is dolga Marynek, mire mindkettő újra felépült. Aztán Pat elvette Maryt és kiköltöztek a hegyekbe, oda, ahol a nagy lövöldözés volt, O’Connor azt a területet vette meg, talán, hogy emlékeztesse a múltjára. Azóta nincs tisztességes fogadó a városban.

Másnap reggel Kingsley társaságában kilovagoltak a hegyek felé. Mikor elérték az út két ol-dalán álló szirteket, a seriff megjegyezte:
- Na, itt kezdődik az O’Connor birodalom.
Hamarosan elérték az épületeket. Gyönyörű, rendezett farm volt, szép épületekkel. A főépületből szikár, vöröses férfi lépett ki, és megfogva a lovakat, segített a leszállásnál. Két jégkék szem fürkészte őket.
- Pat, ezek az emberek munkát keresnek, – kezdte a seriff. – Úgy tudom, szükséged van segítségre az állatoknál, meg Mary mellett is. Nos, ők megpróbálnák.
- Kerüljenek beljebb – hívta be őket a házba O’Connor. – Mindjárt szólok Marynek is, és megbeszélünk mindent. Általában együtt szoktunk dönteni.
Bementek a házba. A tágas nappaliban, a nagyasztalt körülülve hamar megegyeztek. Lolita majd a háztartásban segít Marynek, főz és rendben tartja a házat, Moses a gazdaságban fog dolgozni O’Connor mellett. Mivel lóhoz-marhához, építéshez egyaránt ért, könnyen beilleszkedik majd a ranch munkájába. Kingsley még ott maradt ebédre, majd Mosessel visszaindult a városba. Lolita közben meg is kezdte a szolgálatot, nekilátott mosogatni. Férje másnap már az összes holmijukkal, és az állatokkal jött vissza. Egyelőre a vendégszobában laktak, de Patrick és Moses hamarosan nekilátott egy kis ház építésének. Takaros házikót húztak fel, és Lolita egyszerűen, de szépen berendezte. Végre volt szép otthonuk, jó munkájuk, és a boldogságukhoz már csak egy gyerek hiányzott. Erre sem kellett sokat várni, buzgólkodásuk eredményes volt, Lolita elkezdett gömbölyödni. Rövidesen Mary is követte, és a két nő között még szorosabb kapcsolat alakult ki, ahogy mindketten szerelmük gyümölcsét várták. A két férfi remekül tudott együtt dolgozni, és munka közben elmesélték egymásnak életüket. O’Connor, a régi fejvadász érdeklődve hallgatta Moses elbeszéléseit, de nem gyulladt ki szemében a régi tűz, hiszen már révbe ért. Ami elmúlt, elmúlt, és az Ackermann család kiérdemelte a ranch nyújtotta biztonságot. És ez megmaradt akkor is, amikor Kingsley seriff egy texasi és egy mexikói körözvénnyel a kezében érkezett hozzájuk. A körözvényeken bizonyos Maverick Kidet köröztek, igen jelentős vérdíjjal, „dead or alive”, élve vagy holtan.
- Mit szólsz hozzá, Patrick? – kérdezte szigorú arccal.
- Semmit, már nem érdekel az ilyesmi. – felelte O’Connor. És nem is ismerem Maverick Kidet, én csak egy becsületesen dolgozó Ackermann családot ismerek, akikre rá merném bízni a birtokom.
- Kezességet vállalsz értük, Pat?
- Amit mondtam, megmondtam. Kezességet vállalok Ackermannékért, és ha szükséges, akár óvadékot is fizetek értük.
Moses és Lolita nyugtalanul hallgatták a beszélgetést, féltek, hogy a múlt árnyai tönkreteszik nehezen szerzett nyugalmukat. És olyan szörnyű lett volna az elért biztonságot, boldogságot elveszíteni!
- Rendben van, Pat, örülök, hogy így döntöttél. – Kingsley arca hirtelen csupa mosoly lett. – Különben is éppen Redstone lakosságát készülnek gyarapítani, becsüljük meg őket.

Tavasszal Lolita egy erős szőke kisfiút szült Mosesnek, aki – emlékezve megölt bátyjára – az Adolf, röviden Dolf nevet adta fiának. Nyár elején pedig megszületett a legfiatalabb O’Connor, Maureen, a rézvörös hajú tündérlány. A boldogság mindkét családban tartósnak bizonyult, és már tervezgették az újabb jövevényeket.

vége

Némethy Géza, 2008.