Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kitaszítva

2010.09.04

Kitaszítva
 

Nem értem. Egyszerűen nem értem, hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe? Baktatok a hegyek között, a hátamon egy közel harminc kilós Trapper Nelson csomaglétra, benne minden, amire szükségem lehet az elkövetkező két hétben, kezemet a Frontier karabély húzza, övemet tomahawk, kés és egy pisztoly. Előttem a Doki, mögöttem LQ, szintén megrakva, felfegyverkezve. Köztük pedig én, mint a szendvicsben a szalámi, ami köztudottan a szendvics legértékesebb része. Nyugodt, kényelmes életem volt a városban, írogattam a novelláimat, sokat és jókat főztem, ettem, most meg itt lihegek a hegyek között, kitaszítva a „civilizált” világból! Na, az a civilizáció is megéri a pénzét! Tulajdonképpen mindhárman ugyanannak a két embernek köszönhetjük a kitaszítottságunkat, na meg persze annak is, hogy nem tudtunk csendben maradni, felemeltük a szavunkat a helyi újság lapjain egy lélektelen és kulturálatlan fegyverkufár ellen. Hiba volt, nagyon nagy hiba, mert az újság tulajdonosa (maga is puskákkal kereskedik), le volt kötelezve a kufárnak, és ebből egyenesen következett, hogy csak mi húzhattuk a rövidebbet. Most felköltözünk a hegyekbe, amíg elcsendesedik a vihar a városban, mert már lincshangulatot szítottak ellenünk. Monoton gyaloglással telik a nap, mert nem sikerült lovat szereznünk. Lett volna egy, még alkudtunk is rá, de az öreg indián húsz dollárt akart érte kapni, ami egy ilyen csont és bőr gebéért valóságos vagyon. Próbáltam ugyan az öreget egy kis tomahawk lengetéssel jobb belátásra bírni, de nem engedett az árból még akkor sem, amikor a tomahawkom éle már a skalpfürtjét kezdte borotválni. Talán célra vezetőbb lett volna leitatni az öreg indiánt, de egyrészt nekünk sincs sok whiskynk, másrészt ahogy elnéztem, tán még engem is az asztal alá ivott volna. Így aztán most gyalogolunk a tűző napon, és csak magunkban átkozódunk. Már régen nem beszélgetünk, a levegőt inkább a gyaloglásra tartogatjuk, amúgy sem voltunk soha olyan közeli barátok, sőt. Most is csak a közös sors, a közös ellenség hozott minket össze, bár a Dokival már voltam egy-két ütközetben, de LQ egyelőre még ismeretlen számomra. Egy biztos, önbizalma az van, tán még sok is. Viszont elég pesszimista lehet, mert még hótalpakat is cipel, míg én abban reménykedek, hogy a havazás kezdete előtt visszatérünk a városba. Addig meg megleszünk a francia prémkereskedő elhagyott gerendaházában. Doki vadászni akar, én alaposan felkészültem arra, hogy amit lő, azt megfőzöm-megsütöm, feldolgozom. LQ vajon mivel akarja tölteni az időt? Nem néz ki valami dolgos embernek, de remélem fát vágni, vizet hozni azért tud, és ha harcolni kell, nem fog elszaladni. A gerendaházat mindenáron meg kell majd védeni, mert nincs sem időnk, sem kedvünk újat építeni, és kínzócölöpön sem szeretnénk végezni. Alig van már hajam, ezért a skalpolást elkerülöm így is, úgy is, a skalpom értéktelen és balszerencsét hoz, de azért biztosan szívesen megkínoznának a vadak. Bár ahogy visszagondolok a városra, a lakóira, a két kufárra, nem vagyok benne biztos, nem ők-e a vadak, és az indiánok a civilizáltak? A jólét megrontja az erkölcsöket, és a város lakói romlott erkölcsű, jólétben élő gyáva polgárok gyülevész hada, akik szemforgatóan képesek „civilizált” külsővel barbár, erkölcstelen és tudatlan belsőt álcázni. O tempora, o mores! Senatus haec intellegit, consul videt, hic tamen vivit! (Ó idők, ó erkölcsök! A szenátus tudja, a konzul látja mindezt, ez mégis életben van!) Marcus Tullio Cicero mondta volt ezeket a mondatokat, amikor a szenátusban felszólalt a Catilina által szervezett összeesküvés ellen. Mily szép párhuzam! Mi is felszólaltunk valaki ellen, bár remélem, mi nem fogjuk úgy végezni, mint Cicero, akinek a levágott fejét végül közszemlére tűzték ki. Komor gondolatokat forgatva elmémben, meglehetősen izzadtan baktatok tovább a fehérlő csúcsok felé, a „ki tudja milyen lesz?” érzéssel a szívemben.

 

Csak egy pendülést, egy halk roppanást hallottam, de szerencsére ösztönszerűen elhajoltam egy tomahawk elől, aztán újra és újra! Nem akarok embert ölni, ezért inkább a Frontier vasalt tusával verem arcon a velem szinte egykorú indiánt, aki recsegő csontokkal zuhan el, miközben ellépek mellőle. Hatalmas dörrenéssel megszólal Doki puskája, de ő sem akar ölni, ezért csak a támadója lábát lövi el, aztán a kilőtt puskát dorongként forgatva küzd két másik indiánnal. Egy pillanatnyi szusszanás, amint látom LQ tomahawkot forgat, és már véres az a tomahawk. Közben megint magamra kell ügyelnem, puskámat két kézre fogva hárítom a rám záporozó újabb tomahawk csapásokat, és a Frontier karcsú agyazása egyre szilánkosabb lesz. Csak a cső nem sérüljön, agyazást majd faragok neki újat, már ha túlélem. Dokinak is újabb ellenfél került, LQ meg nem látom, mit csinál! Bumm!!! Hát ezt, vállba lőtte Doki támadóját, én pedig még egy csapást fogok fel a puskával, majd egy jól sikerült mozdulattal, a puska csövével nyakszirten suhintom az indiánomat. Elnyaklik, de már tápászkodik is fel, és huss, eltűnik. Hirtelen csend lesz, összenézünk, mindannyian véresek vagyunk, de szerencsére ez majdnem mind indián vér. LQ arca összekaristolva, nekem az egyik kezem már kékül is, alaposan rávertek a tomahawkkal, de egyben van. Doki munkához lát, először LQ arcát veszi kezelésbe, szerencsére nem kell varrni. Én előkapom a málhámból a whiskys demizsont, és szótlanul „fájdalomcsillapítunk”. A két eszméletlen indián is kap egy kis kezelést Dokitól, aztán összeszedjük a motyónkat, meg az indiánok által hátrahagyott fegyverekből azokat, amiket még lehet valamire használni (nehogy megint ellenünk használhassák). Kilövöm a puskám, minden rendben van vele, csak furcsán néz ki. Újra töltünk, és nekivágunk a további útnak. Az indiánokat hagyjuk szépen, békésen pihenni, a társaik majdcsak összeszedik őket.
 

Alaposan kiléptünk, miközben igyekeztünk nem sok nyomot hagyni magunk után. Egy darabig a patakban is gázoltunk, hogy a nyomainkat elmossa a víz, fáradt lábainknak még jól is esett a hideg borogatás. A kékülő csuklómat is alaposan beborogattam a kristálytiszta, de jéghideg vízzel, három kendőt is kötöttem rá. A fájdalom így végre jelentősen enyhült. Alkonyatkor elértük végre a kéklő hegy lábánál levő kunyhót. Szép, erős gerendaház, aki építette, alapos munkát végzett. Vastag erős falak, sok lőrésszerű ablak, palakő tető a gyújtónyilak és viharok ellen, bent pedig hatalmas kandalló, és lám, lám, a francia is nagy gourmand lehetett, mert a kandallón kívül még egy remekbeszabott tűzhely is volt. Mi munka lehetett ide felcipelni azt a tűzhelyet!!! Szép, négyplatnis tűzhely kövekkel körülrakva, sütővel, még edények is voltak a falon és a polcokon. Bádog víztartály, folyóvíz. Mondjuk a tartályt vödrökkel kell feltölteni, de megéri a munkát. De mindenütt kosz, törmelék, az asztal romokban, az egy szem ágy szintén, a házat láthatóan többször kifosztották. Szerencsére a konyhafelszerelés megúszta a pusztítást, a rongálást, de minden egyebet elég rendesen elintéztek. Egy sarkot megtisztítottam, hogy legyen hol lefeküdnünk, Doki tüzet rakott, aztán LQ egy furcsa védelmi rendszert épített az ajtóhoz, romos székekből és üres konzervdobozokból. Úgy látszik még mindig erősen tart az indiánoktól. Nem is ismeri őket. Crescit audacia experimento. (A gyakorlat növeli a merészséget.) Legalábbis Plinius így mondta, és remélem, LQ tekintetében is igaza lesz. Amúgy ma éjszaka nyugodtan aludhatunk, mert az indiánok előbb hazamennek, elviszik a sérültjeiket, aztán tanácskozni fognak, és ha úgy döntenek, hogy meg fognak minket támadni, akkor még harci táncot is csapnak. Legalább két nap nyugalom vár ránk, addig kell gondoskodni magunkról, a további védelemről. Most viszont rajtam a sor, a fiúk éhesek. Egyelőre nincs nagy választék, de azért nekilátok tortillát sütni, és mivel már melegszik a víz, beáztatom a szárított húst, a ház mögül hozok egy rakás vadfokhagymát, tojás az sajnos nincs. De van szalonna, kipirított zsírjában megforgatom a fokhagymácskákat és a megáztatott szárított húst. Babot ma már nem főzök, mert nem lenne időnk kivárni, amíg megpuhul.

 

Megvacsoráztunk békességben, viszonylagos bőségben. A fiúknak ízlett a vacsora, és utána még a demizsont is meghúztuk, persze mértékkel. Holnap el kell kezdeni komolyan rendet tenni, lakhatóvá varázsolni a kunyhót. Dokinak vadásznia kellene, lőhetne pár mosómedvét, remek zsírt lehet olvasztani belőle, amiben mindent nagyon ízesen meg lehet sütni. Persze egy szarvas is jól jönne, sokáig elég, és mintha egy füstölőt is láttam volna a ház mögött. Érdemes lesz körbenézni, hátha francia elődünk konyhakertet is csinált, talán terem még valami. Jó lenne pár tököt, kukoricát, babot találni, sokat segítene. Általában úgy szokták csinálni, hogy egy kupacba vetik a tököt, a babot és a kukoricát. A kukorica szárára felkapaszkodik a bab, a tök pedig nagy leveleivel betakarja a talajt, visszatartva a nedvességet. A nagy hármas, az indiánok hagyományos létfenntartói, tök, bab és kukorica. Még elvadultan is teremnek, tehát érdemes lesz körülnézni. LQ pedig hasznossá tehetné magát a nagy, kétélű fejszével, a keresztfűrésszel. Bár az egyik kezem még mindig nagyon fáj, amint lesz elég faanyag, összeütök három tisztességes ágyat, elvégre ne a földön aludjunk. Remélem LQ elég ügyes lesz az asztalosmunkában is, mert fél kézzel nem tudok mindent megcsinálni. Közben persze még a napi étkezésekről is gondoskodnom kell, aszerint, hogy Doki mit hoz haza. Azt hiszem, ezeken a dolgokon már ráérek holnap is gondolkodni, a fiúk már elfújták a gyertyát, ideje aludni. Csak legalább ne horkolnának!!! Hiába no, mindig az alszik el először, aki horkol. Szép, jó álmot mindenkinek!

 
Némethy Géza, 2010.