Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jebediah

2011.08.27

 

Jebediah
 
 
Akár szép is lehetett volna ez a nap, a verőfényes időben az emberek jókedvűen láttak napi teendőikhez, a marhák békésen legelésztek, és Vándor, az öreg juhászkutya sikeresen koldult pár finom falatot a szakácstól. Mr. Theo Foulkes jókedvűen ugrott fel a nyeregbe, miután csókot váltott szép, fiatal feleségével. Az asszony a csók után, két kezét domborodó pocakján összekulcsolva – a nyolcadik hónap vége felé járt, – még utána szólt a férjének.
- Theo, aztán idejében haza gyere!
- Ne aggódj, csak megnézem az állatokat, eligazítom a fiúkat, és már jövök is.
A sors azonban úgy akarta, hogy mr. Foulkes aznap, és az elkövetkező napokban nagyon elfoglalt, és rendkívül dühös legyen. Hamar kiért a legelőre, ahol az emberei rossz hírekkel fogadták.
- Mr. Theo, megint eltűnt egy csomó marha. Nem számoltuk meg a csordát, mert az túl nagy munka lett volna, de így szemre nézve, legalább húsz állat hiányzik!
Foulkes dühösen nézett az előtte álló sovány cowboyra, de az állta a tekintetét.
- Éjjel hajthatták el őket, a nyomok a Mogollonok felé vezetnek, de a Vackoros pataknál elvesztettük őket! Talán a vízben hajtották tovább a teheneket, vagy megtanultak repülni, nem tudom, én csak egy cowboy vagyok, nem nyomkereső.
- Ez már a harmadik lopás idén – háborgott a gazda, – és még az év elején járunk! Ha ez így megy tovább, év végére egy marhánk sem marad, de akkor ti is munka nélkül lesztek! Őrizzétek jobban a csordát, ha nem akartok kenyér nélkül maradni!
- De Főnök, nem vagyunk annyian, hogy egész éjjel körbe-körbe járkáljuk a csordát, tolvajra várva – feleselt a cowboy. – Inkább szóljon a seriffnek, elvégre ez a lopás rá tartozik, mint ahogy a többi is!
- Bemegyek a városba – határozta el magát Foulkes, – valaki szóljon a feleségemnek, hogy ne várjon rám. Lehet, hogy két napig is elmaradok. Most már tényleg tenni kell valamit, kerül, amibe kerül!
 
Már elmúlt dél is, mire beért Redstone-ba. Először is leöblítette az út porát egy gyors pohár itallal a Cairo Saloonban, majd bement a seriff irodájába. Sajnos csak az egyik helyettest találta ott.
- Kingsley seriff kilovagolt MacGregorékhoz, mert ellopták egy csomó marhájukat – vetette oda foghegyről a helyettes, miközben egy gyufaszállal a fülét tisztogatta, – nem tudom, mikor jön vissza.
- Addig is levehetné a mocskos lábát az asztalról – fortyant fel Foulkes, – miközben velem beszél! És nekem is marháim tűntek el!
A helyettes komótosan beletörölte a piszkos gyufaszálat a nadrágjába, elővett egy szivart, kényelmesen rágyújtott, és a dühös férfi felé fújta a füstöt.
- Tehetek még valamit önért, mr. Foulkes?
Theo egy heves mozdulattal lesöpörte a férfi lábait az asztalról, majd elkapta a grabancát.
- Mondja meg Kingsley seriffnek, hogy várom a Cairo Saloonban – ordította a helyettes arcába, – és ne legyen ekkora mellénye, mert mi tőlünk, polgároktól kapja a fizetését!
Miután visszalökte a székbe a férfit, Foulkes dühöngve átment a bárba, megnyugtatni magát egy kis itallal. A seriff késő este érkezett meg, és nem volt egyedül. Több környékbeli gazda, köztük Tam MacGregor jött vele. A hosszú asztal mellett igazi gazdakörös gyűlés kezdett kialakulni. Kiderült, hogy szinte az összes jelenlevő ranchert meglopták, kitől több, kitől kevesebb állatot hajtottak el. A nyomok minden esetben eltűntek. A skót MacGregor nem is tagadta, kire gyanakszik a lopások miatt.
- Pat O’Connor embere régebben marhatolvaj volt, legalábbis ezt beszélik!
- Ugyan már – mondta Kingsley – azért mert Pat ír, nem kellene az embereit meggyanúsítania!
- Maga is tudja, seriff, hogy Ackermann marhatolvaj volt – szólt közbe egy másik rancher, – és ki tudja, miért van még szabadlábon? Menjünk, kössük fel, aztán nyugtunk lesz!
A seriff ránézett, majd szép lassan előhúzta revolverét. Katt, a kakas felhúzva, és a cső máris a rancher szeme közé nézett. Kingsley csendesen megszólalt.
- Mr. Ricker, itt nem lesz lincselés! Ha ezt nem tudja megérteni, és alaptalanul vádaskodik, akkor könnyen a börtönben találhatja magát, esetleg kilukasztott bőrrel! Ackermann becsületes munkás, a múltjához pedig senkinek semmi köze, főleg magának, aki már belülről is látta a yumai börtönt!
- Seriff – szólt közbe egy másik farmer, egy Bartley nevű, kövérkés, vidám kék szemű férfi, – azért megkérdezhetné O’Connort, nála mi a helyzet?
- Holnap kimegyek hozzá, de elvárom, hogy senki ne vádaskodjon, amíg nem tudunk biztosat.
A gazdagyűlés immár a seriff nélkül, sok pohár whiskyvel folytatódott. Másnap Kingsley kilovagolt O’Connorékhoz, és négyszemközt beszélt Pattel.
- Nálatok mi a helyzet?
- Nekünk is tűntek el marháink, talán harminc darab, de egyelőre mi sem találtunk nyomokat. Lehet, hogy hozatni kellene egy indián nyomkeresőt?
- Nem kell ide indián – lépett be a szobába Moses Ackermann, – sajnos elég marhát hajtottam el ahhoz annak idején, hogy ismerjem a marhatolvajok észjárását, trükkjeit. Meg fogom találni őket!
- Mi a véleménye a tolvajokról? –kérdezte a seriff.
- Szerintem nem környékbeliek, legalábbis most nem itt élhetnek – felelte Moses, – de egyikük már biztosan járt erre, van helyismerete. Valószínűleg nem tenyésztésre, hanem eladásra lopják a jószágot, csupa piacképes, kifejlett marhát, amit azonnal el lehet adni. Ha maguknak lopnák, akkor inkább billogozatlan maverickeket lopnának, mint én is annak idején – szégyenkezett a hajdani Maverick Kid.
- Ami elmúlt, elmúlt – szólalt meg újra a seriff, – folytassa!
- Szerintem a Vackoros patak mentén kellene nyomokat keresni, mert szinte mindig ott tűntek el, és a Vackoros, ahhoz képest, hogy patak, borzasztó széles helyenként, bővizű, és sehol sem olyan mély, hogy a marhákat úsztatni kelljen. Én szívesen végigjárom az egészet, de azt kérném, hogy a seriff végig legyen velem. Nem akarok semmilyen gyanúba kerülni, becsületes munkás lettem.
- Becsületes munkás, dolgos cowboy, remek munkaerő – lelkesedett O’Connor, – és a lányom keresztapja! Ne félj, mindketten veled megyünk, igaz, seriff?
- Rendben, holnap reggel nekivágunk a nyomkeresésnek – válaszolt Kingsley, – de nem lesz egyszerű. Holnap reggel korán jövök, készüljenek több napos útra.
- Seriff, ne is menjen haza – mondta O’Connor, – aludjon itt, a vendégházban, vacsorázzon velünk. Legalább játszik egy kicsit a gyerekekkel, úgyis hiányolták már!
- Köszönöm a meghívást – szomorodott el a seriff, – de még dolgom van a városban. Azt a mihaszna helyettesemet is el kell igazítanom, elég sokan panaszkodnak rá. De reggel korán itt leszek!
 
Másnap elindultak a nyomkeresők. Hamarosan elérték a Vackoros patakot, de itt egy kis vita alakult ki az útirányt illetően.
- Szerintem lefelé induljunk a patak mentén. Arra könnyen el lehet jutni a Glennwood völgybe, ott már könnyen el tudják adni az állatokat – nézett végig a patakmedren a seriff.
- Hát igen, a völgységi emberek mindent megvesznek, csak olcsó legyen – tette hozzá O’Connor.
- Én pedig azt mondom, inkább felfelé induljunk! – mondta Moses.
- De miért – kérdezte Kingsley, - indulnánk az ellenkező irányba? Arra nincs semmi, csak erdő, meg hegy!
- Pont azért, én sajnos éltem marhalopásból, tudom, hogy egy marhatolvaj hogyan gondolkodik. Kell egy hely, ahol össze lehet gyűjteni a marhákat. Húsz darabbal nem érdemes útnak indulni. Át kell billogozni a marhákat, hamis csordapapírokat kell készíteni, és a megfelelő időpontban útnak indítani a csordát. Ehhez olyan hely kell, ahol van víz, kövér a fű, és senki nem ismeri. Egy ismeretlen kanyon például. Pat, te ismered a teljes birtokodat, minden zegét-zugát?
- Természetesen nem, mert túl nagy a terület, és nagyon nagy része járhatatlan hegy és bozót. De tudom, hol húzódnak a határaim, ki is jelöltem annak idején táblákkal.
- Igaza van Mosesnek – helyeselt a seriff, – mi nem ismerjük úgy a marhatolvajokat, mint ő. Én bízom benne, induljunk felfelé a patakmederben.
Lassan haladtak a tűző napon. Még szerencse, hogy legalább a vízre nem volt gondjuk, ott csobogott, hol a lovak patája alatt, hol mellettük kanyargott. Moses minden arra alkalmas helyet megvizsgált, ahol a marhákat keresztül lehetett volna vinni a sűrű bozóttal, erdővel borított hegyek felé. Lassan haladtak. A Vackoros egyik partján aztán feltűntek a marhanyomok, az előző lopások bizonyítékai. Mindenütt megbecsülték a nyomok alapján, hogy hány állat lehetett, és a seriff szépen feljegyezte az eredményt és a helyszínt. Érdekes nap volt, de egyelőre nem jutottak előrébb. Másnap folytatták az utat, és újabb nyomokat találtak. Miután feljegyezte az adatokat, Kingsley gyorsan összeadta a számokat.
- Hell! Hiszen ez már egy komoly csorda! Kétszáznegyven állat!
- Hamarosan piacra is fogják vinni az egészet – jegyezte meg Moses, – nem érdemes három-négyszáznál több állatot összeszedni, ahhoz már túl sok ember kellene, nagy a kockázat. Szerintem három héten belül nem lesz több lopás, a tolvajok már az út előkészületeivel lesznek elfoglalva. Igyekeznünk kell megtalálni őket!
Folytatták tovább az utat. Balról egy kisebb patak ömlött a Vackorosba. Majdnem továbbmentek, amikor Mosesnek feltűnt, hogy milyen erős csordaszag van a levegőben. Azonnal bekanyarodtak a hegyek felől érkező patak medrébe, és bizony a sűrű bozótos csak úgy árasztotta magából a tehenek szagát. Óvatosan, fegyverrel a kézben haladtak tovább. Még két kanyar, és a nagy fákon túl feltűnt egy széles és hosszú kanyon. A lovakat kikötötték egy kisebb bozót mögé, és gyalog indultak tovább, ügyelve arra, hogy végig takarásban legyenek. Talán negyed mérföld után meglátták amit kerestek. Két-háromszáz marha legelgetett békésen, egy tizenhét év körüli néger fiú pedig lóháton vigyázott rájuk. A háttérben, a sziklafal tövében tűz égett, és mocskos emberek iszogattak. Nem lehetett tovább menni, innen már nyílt volt a terep. De a marhákat meglelték! Óvatosan visszavonultak. Alig hogy kiértek a Vackoroshoz és elindultak lefelé, Moses csendet intett. Megálltak. A távolból vízcsobogást, tehénbőgést hozott a szél. Gyorsan megfordultak, és túlmentek a kis patak torkolatán. Szerencséjük volt, találtak egy olyan helyet, ahol rejtve tudtak maradni, de egy különös alakú, szabdalt szikláról mégis jó kilátásuk volt a kis patak torkolatára. A hangok egyre közelebbről hallatszottak, és hamarosan feltűnt egy lovas, majd mögötte egy csomó marha, és még pár ember. A menet eleje befordult a kis patakon. Ott terelték el a lopott marhákat az orruk előtt! Moses és társai elhűlten nézték, amint a tolvajok egymás között beszélgetve terelik a marhákat a rejtekadó kanyon felé.
- Nézze seriff! Az ott nem a maga egyik helyettese? – kérdezte suttogva Moses.
- Dehogynem, Stockwell az, és nicsak, kivel beszélget? Mr. Ricker! Tegnapelőtt mekkora volt a pofája, akkor Mosesre akarta kenni a lopásokat, és lincselni akart! Na, mindjárt megkapja a magáét! – emelte lövésre a puskáját.
Moses szelíden a föld felé nyomta a fegyver csövét.
- Ne most! – suttogta. – Lesz még ennél jobb és törvényesebb alkalom is! Elég egyelőre, hogy mindezt láttuk, tudjuk, és ennek alapján fogunk cselekedni!
- Igaza van Moses! Ha elmentek, indulhatunk is haza.
O’Connor házában aztán Inez mama főztje mellett haditanácsot tartottak.
- Csapdába kellene csalni őket – mondta a seriff, – csak hogyan?
- És jó lenne az egész bandát elkapni egyszerre – tette hozzá Moses.
Pat O’Connor, a gyakorlott – ámbár már „nyugdíjas” fejvadász – tudta is a választ.
- Csalit kell kihelyezni a tolvajoknak. Olyan csalit, aminek nem tudnak ellenállni, és ha ráharapnak, nyomon kell őket követni egészen a kanyonig, és aztán lecsapni rájuk. Az egészben az a legviccesebb, hogy az a kanyon még az én birtokomon van, de soha nem jártam ott. Viszont szinte biztos vagyok benne, hogy nincs másik kijárata, legalábbis lóval-marhával nem járható. Legfeljebb egy keskeny ösvény lehet, ami a Medve hegy felé visz. Egyszer vadásztam arra, nagyon nehezen járható a vidék. Azért neveztem el Medve hegynek, mert egy hatalmas medvét lőttem ott, és amikor kezdtem megnyúzni, megtámadott a párja, azt is le kellett lőnöm. Fél óra alatt két medvét lőttem!
- O.k.! De minket most nem a medvék, hanem a tolvajok érdekelnek, mi a terve?
- Nagyon egyszerű. Mosest elküldöm egy kisebb csordával új legelőt keresni, de úgy, hogy mindenki tudjon róla. Maga, seriff, el fog utazni, sürgős ügyben, legalább két hétre. Közben persze itt lesz nálunk, és addigra szerzünk erősítést is. Aztán még valamilyen ürüggyel el kell küldeni a helyettesét mr. Rickerhez, hogy alkalma legyen elújságolnia a híreket, és meg tudják szervezni a lopást. Aztán mi jövünk!
- Egész jó a terve, Pat, de ezzel Moses életét is kockára teszi. Ricker nem nagyon szereti, nehogy végezzen vele!
- Ne féltsen engem, seriff, nem lesz semmi bajom. Ha már egyszer megvádolt a lopással, mr. Ricker ügyelni fog arra, nehogy valami komoly bajom essen, mert akkor kire próbálná kenni a disznóságait? Legfeljebb leütnek, de azt meg ki lehet bírni. Én vállalom a kockázatot.
Így aztán szépen megállapodtak a részletekben, és neki láttak a terv megvalósításának. Pat ellovagolt egy távoli állomásra, ahonnan táviratban hívta a seriffet Denverbe, hivatalos ügyben. Aztán Kingsley javaslatára feladott még egy táviratot, amiben a seriff arra kéri a régi barátját, mr. Rud Johnsont, a Hope megyei seriffet, hogy tíz emberrel szépen csendben látogassanak el Pat O’Connor farmjára. Moses pedig bement Redstone-ba, és bevásárlás után a Cairo Saloon bárpultjánál néhány whisky mellett arról panaszkodott, hogy milyen rossz munkát kapott, most aztán hetekig távol lesz a feleségétől, és csak a teheneket bámulhatja a távoli, új legelőn, egyedül! Még meg is könnyezte a saját alakítását! Hamarosan a seriff is felcihelődött, miután megkapta a táviratot. Indulás előtt még kiadta a feladatokat a két helyettesének.
- Pratt intézze tovább a városi ügyeket, Stockwell pedig látogassa körbe a károsult gazdákat, írja össze a károkat. Menjen el mr. Rickerhez is, és okvetlenül figyelmeztesse a fokozottabb védekezésre, elvégre két hétig nem leszek itt, és mivel az ő csordáját még nem lopták meg, várható, hogy hamarosan megpróbálkoznak azzal is! A fene ezt a nyomorult táviratot, minek kell pont most elutaznom? Vigyázzanak a városra, tartsanak rendet! Az öreg, iszákos mr. Holdent pedig nem kell napokra lecsukni. Hozzák be, dobják az egyik cellába aludni, aztán reggel fizet öt dollár bírságot, és mehet tovább Isten hírével. Öt dollárért még örülhet is, hogy éjszakai szállást kapott, nem kell még etetni is, a szegény hivatal kevés pénzéből. Minden világos?
- Igen, seriff! – válaszoltak egyszerre.
 
Teltek a napok. Kingsley seriff már kezdett kigömbölyödni a semmittevéstől és Inez mama remek főztjétől. Moses egyre közelebb hajtott harminc marhát a Vackoroshoz. Johnson seriff és nyolc fegyveres megérkezett a hegyeken keresztül O’Connor farmjára. Nem tudott több embert hozni, de ezek viszont csupa válogatott, jó lövészek voltak, és becsületükhöz nem férhetett kétség. Felállítottak egy hírláncot is, hogy Moses egy óra alatt üzenni tudjon a farmra. Vártak, és az idő csak telt. Már több mint egy hét eltelt, amikor a hírvivő bevágtatott a farmra.
- A marhákat ellopták, azonnal indulni kell! Moses jól van, különben nem tudott volna jelezni.
Negyed óra múlva tizenegy lovas dübörgött keresztül a kapun. Most, hogy már tudták, merre kell menni, rövidebb utat is választhattak, és abban reménykedtek, hogy még a tolvajok előtt érnek a patak torkolatához. Elvégre csak gyorsabban vágtatnak, mint ahogy a tehenek bandukolnak! Egyedül Moses miatt aggódtak, de Johnson seriff megjegyezte:
- Életrevaló, ügyes és bátor. Igazi férfi, nem lesz vele semmi baj! Hope-ban is meg tudta védeni a feleségét, ki tudott állni az érdekeiért, most is sikeres lesz.
Nekik is szerencséjük volt, idejében érkeztek a patak torkolatához. A múltkori rejtekhely most is jó szolgálatot tett, már csak várniuk kellett. Egyszer csak feltűnt egy magányos lovas, fegyverrel a kézben. A másik kezével a nyereg gombjába kapaszkodott, úgy lógott a ló oldalán, miközben a nyomokat kereste. Fárasztó munkának nézett ki így messziről, de alaposnak is! Igen, Moses az. Még néhányszor körülfürkészte a terepet, majd széles mosollyal felhúzta magát a nyeregbe, eltette a fegyverét, és hamarosan csatlakozott a társasághoz.
- Uraim, a marhák fél óra múlva itt lesznek! Persze, a tolvajokkal együtt! – kacsintott a seriffekre. – Sajnos mr. Ricker nem lesz köztük, legalábbis őt nem láttam. Viszont a tolvajokkal lovagol a helyettes seriff, mr. Stockwell. Őt el sem lehet téveszteni. Rajta kívül mindössze hárman vannak. Szerintem a kanyonban is van még ember, mert például a néger fiút sem láttam köztük.
- Nem esett semmi bajod? – kérdezte Pat.
- Semmi, úgy intéztem, hogy kényelmesen tudjanak lopni – nevetett Moses, – elég távol voltam a marháktól, és minden este „berúgtam” bánatomban. Még most is rekedt vagyok, annyi bánatos dalt énekeltem a tűznél! Amúgy ügyesek voltak a tolvajok, ez a Stockwell egész jó cowboy.
- Valahogy be kellene jutni a kanyon másik végéhez – szólalt meg Johnson, – el kellene állni a menekülés útját.
- A kanyont megkerülni már nincs időnk – felelte Pat, – de nem is fontos. A másik végén nem tudnak elmenekülni, lóval járhatatlan, nyílt sziklameredély. Aki ott fel, vagy le akar mászni, a kanyonból remek célpontot nyújt.
 
Már hallatszott a tehenek zaja, megtöltötték a fegyvereket, és feszülten, csendben várták a tolvajokat. Most is egy lovas, mr. Stockwell jött elöl, ő adta meg a marháknak a követendő utat, és a csorda után jött a többi hajtó. A tehenek engedelmesen befordultak a torkolatnál a helyettest követve, és hamarosan az egész társaság eltűnt szem elől. Még vártak egy-két cigarettányi időt, hogy elég messzire jussanak a marhákkal, aztán a kis különítmény felcihelődött, és utánuk eredt. Komor arccal lovagoltak be a kis patakba, innen már nincs visszaút, és ki tudja, melyikük sebesül, vagy hal meg a harc közben! Az erdő szélén megálltak.
- Most is a néger fiú van a teheneknél. Meg kellene várni, amíg a többiek leülnek a tűz mellé enni, de még jobb lenne, ha be is rúgnának – nézett a távcsövébe Pat.
- Arra most inkább ne várjunk – gondolkodott hangosan Moses, – az is elég lenne, ha a néger fiút ki tudnánk vonni a forgalomból. Megpróbálok a kanyon szélénél a közelébe kerülni, mintha pulykára vadásznék, gyalog. A fiú fiatal még, tapasztalatlan, talán észre sem vesz, úgyis a folyamatosan a tűz felé bámul, valószínűleg már éhes. Figyeljenek a távcsővel, és ha sikerül ártalmatlanná tennem, akkor induljanak. A tűz mellől nem fogják látni magukat, mert odébb terelem a marhákat.
Leszállt a lóról, fogta a puskáját, és a kanyon árnyékos oldalán elindult a néger felé. Négyszáz méter cserkelés. Nem volt semmi gond, az éhes fiú megbabonázva és vágyakozva nézte a távolban falatozó társait. Megnyikkanni sem volt ideje, Moses olyan gyorsan leszedte a nyeregből. Leütötte, megkötözte, betömte a száját és behúzta az árnyékba, hogy ne legyen szem előtt. Aztán felvette a fiú kalapját, felült a fiú lovára, és óvatosan odébb terelte a csordát. O’Connorék hamarosan ott voltak.
- Szerintem egyszerűen le kellene lőni őket, bizonyítéknak itt ez a sok tehén, de a fene egye ezt a törvényes eljárást, nem tehetjük – mondta Johnson seriff.
- Én odalovagolok – javasolta Kingsley, – amúgy is az én illetékességi területemen vagyunk. Csak előtte szorítsuk feléjük a teheneket, hogy ha nem adják meg magukat, akkor rájuk hajthassuk a csordát, mielőtt megpróbálnának lovon kitörni. Húzódjunk szét, épp elegen vagyunk, nem juthatnak köztünk ki a kanyonból élve.
Szép lassan egyre közelebb szorították a marhákat a tűz mellett falatozó férfiakhoz. Kicsit többen voltak, mint amennyire számítottak, de köztük volt mr. Ricker is! Moses villámló tekintettel nézte Rickert, aki az egész disznóságot rá akarta kenni, aki fel akarta volna akasztatni. Ahogy közelebb kerültek hozzájuk, nyilvánvalóvá vált, hogy a kilenc férfiból öt tökrészeg, ők valószínűleg már előre ittak a tehenek bőrére. Micsoda szerencse! Viszont mr. Stockwell, ahogy éppen a pálinkás demizsont húzta meg, felfigyelt a közeledő tehenekre.
- Fene ezt a hülye niggert, még ránk tereli a marhákat! – fakadt ki mérgesen. – Vidd hátrább az állatokat, te fekete majom, majd később te is kapsz enni!!!
A marhák közül kivált egy lovas, Stockwell elkerekedett szemekkel nézte, ahogy közeledik.
- Kingsley seriff vagyok, adják meg magukat, körül vannak zárva! Letartóztatom magukat marhalopásért! Dobják le a fegyvereket a földre!
Stockwell nem bírta tovább idegekkel, és rossz döntést hozott. Rálőtt a seriffre, de csak egész könnyű sebet ejtett rajta, viszont a következő pillanatban két golyó is eltalálta, nemcsak Kingsley lőtt vissza, hanem a Hope megyei emberek közül is az egyik. Stockwell összeesett, majd ezután parázs lövöldözés kezdődött. Pat és Moses két oldalról próbálták lezárni a menekülés útját, míg a két seriff és a nyolc helyettes a kanyon teljes szélességében tüzeltek. A marhák pedig sajnos inkább kifelé iramodtak meg, a lerohanásból így nem lett semmi. Viszont a nagy kavarodás közepette a tolvajok közül már ketten is a földre kerültek. Hamarosan mr. Ricker is golyót kapott, de sajnos a seriffek oldalán is elesett egy helyettes, és Johnson seriffnek ellőtték a jobb fülét. Két percen belül, mire az összes fegyvert üresre lőtték, nem volt velük szemben egyetlen fegyveres tolvaj sem, aki folytatta volna a harcot. A marhatolvajok közül csak hárman voltak sértetlenek, ők megadták magukat. A földön viszont ott hevert két halott és négy sebesült, közülük az egyik, Stockwell nehéz sebekkel.
- Nem szeretném, ha elpatkolnál, mielőtt felakasztanak – jegyezte meg Kingsley, miközben megbilincselte tehetetlen egykori helyettesét. – Mert abban biztos lehetsz, hogy felakasztanak! Elég baj az, hogy Rickert már csak a túlvilágon vonhatják felelősségre, de ti nem ússzátok meg.
- Szerencsére az emberem nem sérült meg olyan súlyosan – szólt közbe Johnson, – mert akkor még ki is taposnám a beledet! Aki felesküdött a törvény védelmére, és aztán a rablók oldalára áll, csillaggal a mellén, az nem érdemel kíméletet!
Szép lassan minden tolvajra bilincs került, a Hope megyeiek még a halottakat is megbilincselték, ami váratlanul jó ötletnek bizonyult, így könnyebb volt felkötözni a holttesteket a lovakra. A három súlyos sebesült: az egyik helyettes, Stockwell, és az egyik marhatolvaj számára gyorsan travois-kat csináltak, a könnyű sérültek tudtak lovagolni.
- A néger fiút se hagyjuk itt, mindjárt hozom is! – kiáltott le a nyeregből Moses.
A csapat szépen ráérősen elindult Redstone felé, travois-kon húzva a súlyosan sebesülteket, a halottak meg csendesen ringatóztak a lovakra kötözve.
 
Nagy volt a felzúdulás a városban, amikor a seriff csapata megérkezett. Az emberek egy része azonnali akasztást követelt, és Kingsleynek megint be kellett vetnie legendás rábeszélőképességét, hogy a feldühödött tömeg végre hazamenjen. Pencroft doki is nekilátott a sebesültek ellátásának. Moses érdeklődve nézte a rácson keresztül a fiatal négert.
- Mondd csak, hogy kerültél ezek közé? Honnan szöktél el, merre van a gazdád?
- Nem vagyok rabszolga – felelte öntudatosan a fiú, – szabad ember vagyok, mint maga! És ezt be is tudom bizonyítani!
- Na, arra azért kíváncsi vagyok – szólt közbe a seriff.
A fiú az inge alól egy láncon lógó réz tokot húzott elő. Ügyesen letekerte a végét, és egy többszörösen összehajtott és feltekert papírt húzott elő. Kisimította, és átadta a seriffnek. Szabályos felszabadító okirat volt, Floridában állították ki, és Jebediah Saxton névre szólt.
- Én vagyok Jebediah Saxton, szabad polgár, és nem szökött rabszolga!
- Egy büdös tolvaj vagy, rab a redstone-i börtönben, és akasztás vár rád – fortyant fel Kingsley, – de előtte még meg is korbácsolunk, ahogy megérdemled!
- Várjon csak seriff, hallgassuk meg a fiút, hátha érdekes lesz, amit mesél. Hogyan kerültél ide? – kérdezte Moses.
- A nyugati part felé igyekeztem, a volt gazdámat akartam meglátogatni. De ez egy hosszú történet. Ezek az emberek négy hónappal ezelőtt egy kisvárosban leszállítottak a postakocsiról, megvertek, és az óta vagyok velük, akaratom ellenére. Nekik nem is mertem megmutatni a felszabadító levelem, mert féltem, hogy elégetnék. Inkább tűrtem, és vártam az alkalmat, hogy elszökhessek, de nagyon vigyáztak rám, négy hónapja most vagyok először városban. A városokba csak ők mehettek be, és amikor berúgva visszajöttek, gyakran megvertek.
- Most aztán tele leszek gonddal! – vakarta meg a fejét a seriff. – Ezt a sok mesét le is kellene ellenőrizni, és utána úgyis felkötnek. Nem lett volna egyszerűbb, ha a kanyonban inkább téged is lelövünk?
- Hagyja csak seriff, majd én foglalkozom a dologgal – szólt közbe Moses, – maga inkább a többieket hallgassa ki. Ez a fiú nem tűnik elvetemült tolvajnak, hátha igazat beszél.
- Rendben van, de szedjen ki belőle mindent még a tárgyalás előtt!
Munkás napok következtek. A környék kárvallott rancherei Moses vezetésével elmentek a kanyonba, hogy szétválogassák és hazatereljék a jószágot. Sokat csattogott az ostor, bőgtek a marhák, és az ideges cowboyok minden semmiségen hajba kaptak. Aztán az is kiderült, hogy mr. Foulkes marhái közül jó pár megdöglött, illetve levágták a tolvajok, némelyiket mindössze egy adag vesepecsenyéért. Végül mr. Bartley megoldotta a helyzetet, és rábeszélte a többieket, hogy mindenki adjon egy-két marhát Foulkes-nak, és akkor mindannyian nagyjából egyformán állták a veszteséget. A mosolygós szemű, kövérkés Bartley csodás diplomata volt, addig hízelgett, fenyegetett, és beszélt, beszélt, beszélt, amíg mindenki elfogadta ezt a megoldást. MacGregor meg is jegyezte:
- Mr. Bartley, ha két év múlva indul a polgármesteri posztért, esküszöm, az öné a szavazatom!
Így aztán apránként minden a helyére került. Moses elkéredzkedett a munkából egy hétre, hogy a fiatal négerrel tudjon foglalkozni. O’Connor elengedte ugyan, de megkérdezte:
- Mondd csak, miért érdekel annyira ez a néger? Mit vársz ettől a vizsgálattól?
- Szerintem igazat mond – válaszolta Moses, – és annyi igazságtalanságot láttam az életben, hogy nem kellene a fiút veszni hagynom. Itt nálunk nincs üresedés, de van egy ötletem, amihez még jól jöhetne a fiú. És annak idején én is megkaptam a lehetőséget az életre egy bizonyos fejvadásztól, kötelességem ezt a lehetőséget tovább is adni valakinek. Úgy érzem, ő megérdemli.
- Rendben van – mosolygott Pat, az a „bizonyos fejvadász”, – de igyekezz vele, rengeteg dolog torlódott fel!
Másnap Moses megjelent a börtönben egy nagy halom papírral, tollal, és elkezdte a munkát. Kikérdezte a fiút, és mindent feljegyzett. Utána két napig ült a fogadóban a papírok között, újra és újra átolvasta az egész kazalt, majd a fiú vallomását egyetlen összefüggő szövegként leírta:
 
„Jebediah Saxton vagyok, Floridában születtem Mr. Lawrence Saxton birtokán, rabszolgaként. Apám Mr. Saxton személyes inasa volt, ő öltöztette és borotválta az Urat, anyám a háztartást vezette. Én majdnem egyidős voltam az Úr fiával, Mr. Lawrence Saxton Juniorral. Négykézlábas korunktól kezdve együtt játszottunk, Mr. Saxton a belső cselédség tagjait családtagként kezelte, és mint tulajdonát, a Saxton névre anyakönyveztette őket a helyi templomban. Szigorú, de igazságos Úr volt, aki a birtokát nagy hozzáértéssel vezette. Öt évesek voltunk, amikor apám felügyelete alatt Mr. Lawrence Saxton Juniorral kimentünk az ültetvény egyik kikötőhelyére fürdeni. Ez elég megszokott, bár nem veszélytelen dolog volt, a környéken ugyanis gyakoriak voltak a krokodilok. Ezen a napon Mr. Lawrence Saxton Juniorral fürdés és játék közben a nádas közelébe keveredtünk, amikor a fiatalurat elkapta egy krokodil! Én a kezemben levő fadarabbal, amivel előzőleg játszottunk, nagyot csaptam a krokodil szemébe és kiragadtam a fiatalurat a krokodil szájából. Apám a sikoltozásunkra beugrott a vízbe, és puszta kézzel küzdött a krokodillal, ami végül is elkapta a bal karját, és le akarta őt húzni a fenékre. Ekkor ért oda a rabszolgák egyik felügyelője, aki puskájával megölte az állatot. Mr. Lawrence Saxton Junior kisebb sérülésekkel megúszta az esetet, nekem jobb kezem egy ujjpercét harapta le a krokodil, apám bal karját pedig a roncsolódás miatt amputálta gazdánk orvosa. Fia megmentéséért érzett hálájában Mr. Lawrence Saxton apám betegágyánál megírta a felszabadító oklevelem. Gondoskodott neveltetésemről, amíg Mr. Lawrence Saxton Junior otthon tanult, vele tanulhattam én is. Amikor a fiatalúr tizenhat éves lett, északra küldték tanulni, Mr. Lawrence Saxton pedig a nyugati partra költözött. Én maradtam az ültetvényen, és elkezdtem a munkát, mint munkafelügyelő. Fél év múlva levél érkezett, hogy Mr. Lawrence Saxton haldoklik, így azonnal postakocsiba ültem, és elindultam hozzá. Nem sokkal Fort Worth után egy általam ismeretlen kisvárosban fehér banditák leszállítottak a postakocsiról, megvertek és megkötöztek. Megpróbáltak többször is eladni, de nem sikerült vevőt találniuk. Közben egyre nyugatabbra kerültünk, és akkor már kénytelen voltam az általuk lopott marhák körül dolgozni. Így jutottam el ide is, és itt is a marhákra kellett vigyáznom, amíg ők újabb lopásokat követtek el. Elszökni nem tudtam, városba négy hónapon keresztül nem engedtek, nehogy valakivel is beszélni tudjak. Gyakran véresre vertek. A seriff és emberei a lopott marhák mellett ejtettek foglyul. Nem érzem bűnösnek magam, és szeretném folytatni utamat nyugatra, bár volt gazdám az óta valószínűleg elhalálozott. Vallomásomban csak az igazat, a tiszta igazat mondtam el, Isten engem úgy segéljen!”
 
Nigel Kingsley elgondolkodva olvasta végig a papírt. Majd újra elolvasta.
- Rendben van Moses, hivatalosan is utána járok a történetnek, még ma írok Floridába és San Franciscóba. De az emberek nem értik, miért húzzuk az időt egy néger fiú miatt. Ők már az összes marhatolvajt a bitón szeretnék látni, nem akarnak hónapokig várni két bizonytalan levélre.
- Mr. Kingsley, ön érti, hogy miről van szó, az nekem elég.
- De ezeket az embereket addig is etetni kell, és a város polgárai nem szívesen adnak pénzt ilyesmire.
- Én minden megtakarított pénzemet feláldozom a fiú megmentéséért, talán a polgárok között is lesz olyan, akit nem hagy hidegen a történet.
És így is lett. A seriff ügyesen kiszivárogtatott mindent, és az emberek napokon keresztül csak Jebediah történetével foglalkoztak. Mr. Bartley pedig meglátta a lehetőséget arra, hogy az emberséges polgármesterjelölt képében léphessen fel, és vidám kék szemét melegen villogtatva sok polgárt és asszonyt meggyőzött Jebediah ártatlanságáról. Az asszonyok között erényes cselekedetnek számított a néger fiút meglátogatni egy süteményes kosárral, elbeszélgetni vele. Vallásos, tisztességes fiatalembernek találták, és örültek, hogy Moses nem sajnálta a fáradságot az igazság kiderítése érdekében. A férfiak persze morogtak, mert már nagyon várták az akasztásokat. Aztán egy hét leforgása alatt megjött az összes várt levél. Jebediah minden állítását igazolták, de sajnos meghozták Mr. Lawrence Saxton halálhírét is. Most már meg lehetett tartani a tárgyalást. Jebediah-t felmentették. Stockwellt, a seriff volt helyettesét, és még két társát halálra ítélték, a többieket Yumába küldték, a hírhedt börtönbe. Moses elvitte a néger fiút O’Connorhoz, ahol hosszasan tanácskoztak a jövőjéről. Hogy volt gazdája meghalt, Jebediah már nem akart San Franciscóba menni, de vissza Floridába se. Viszont Redstone-ban sem volt munkalehetőség.
- Van egy farmom Hope megyében – kezdte Moses megvalósítani tervét, – Johnson seriff ismeri is. Nekünk rossz emlékeink fűződnek hozzá, nem is túl jók az adottságai, de a megélhetést bőven fedezi, ha valaki ért a gazdálkodáshoz, és keményen dolgozik. Előbb-utóbb a terület sokat fog érni, amint odaér a vasút. De addig is lehetne gondozni a farmot, lehetne gyarapítani. Jebediah, elvállalnád a dolgot?
- Mr. Ackermann, Új-Mexikóban nem sok néger farmerkodik, de megpróbálnám.
- Sokat leszel egyedül, minél hamarabb munkásokat kell szerezned, és az sem lesz egyszerű. Minden nap meg kell vívnod a harcaidat, mert fiatal vagy, idegen vagy, művelt vagy és fekete vagy. A nincstelen és írástudatlan fehérek gyakran beléd fognak kötni, megpróbálják majd elviselhetetlenné tenni, vagy elvenni az életed. De ha végig tudod csinálni, akkor elmondhatod magadról, hogy olyan tettet hajtottál végre, ami még a fehérek közül is csak nagyon kevésnek sikerülne! Te leszel azon a vidéken az első néger munkavezető. Annyit tudok segíteni, hogy a kezdéshez viszünk úgy ötven fiatal marhát, szerszámokat, bútorokat, adok fegyvereket is. Az átterelésre elkísérlek, és ha problémád van, keresd meg Johnson seriffet.
- Én készen állok!
 
Eljött az akasztás napja. A tömeg már délelőtt kint volt Redstone főterén, az akasztófával szemben piknikeztek. Délben megjött mr. Dobbs, a megyei hóhér, elegánsan, mint mindig. Áttanulmányozta az ítéletet, megnézte az akasztófát, és megebédelt a Cairo Saloonban. Délután háromkor a tömeg egy prédikátor vezetésével elkezdett zsoltárokat énekelni. Háromnegyed négykor kinyílt a börtön ajtaja, és az elítéltek fegyveresek gyűrűjébe fogva elindultak a bitó felé. A tömeg elcsendesedett. Nigel Kingsley seriff felolvasta az ítéleteket, mialatt a tömeg zajongott, és a hóhért sürgette. A prédikátor ekkor felment a vesztőhelyre, és lecsendesítette a tömeget. Az elítéltek és a prédikátor imádkoztak, a tömegből sokan együtt mondták az imát a szerencsétlen rabokkal. A három elítélt sorra megcsókolta a Bibliát, a hóhér fejükre húzta a fekete csuklyát, nyakukra igazította a kötelet, ügyelve arra, hogy a csomó előírás szerint a bal fül tövéhez kerüljön, majd hátralépett a csapóajtó működtető karjához, és a seriffre nézett. A tömeg új zsoltárba kezdett:
„Vár ránk az Úr a szép folyónál…”
Amikor a zsoltár véget ért, egy roppanással kinyílt a csapóajtó, és a három test lezuhant a mélybe. Stockwell és két társa halott volt. A hóhér értette a dolgát, és végre mr. Theo Foulkes is meg lehetett elégedve.
 
 
Némethy Géza, 2010.