Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Inez mama

2010.01.30

Inez mama
 

Vöröslött az ég alja, a szél is feltámadt, a kis házba csendet és magányt hozott a mexikói alkony. A csilifüzérrel körülvett ablakokon már alig jutott be fény a szobába, de odabent még senki nem gyújtott lámpát. Inez mama egyedül ült a régi hintaszékben, ami még férje kedvence volt, két kezét ölébe ejtette, fáradtan és szomorúan ringott előre-hátra. Egyedül volt, és ami még rosszabb, magányosnak érezte magát. A sors nem bánt kesztyűs kézzel vele, rövid fiatalsága szerencsétlen házassággal folytatódott. Férje ütötte-verte, gyakran részegen jött haza, a tequila messziről bűzlött belőle. A helyzete csak rosszabb lett, amikor kisfia még a bölcsőben meghalt. Bizony, akkoriban nagy volt a csecsemőhalandóság, voltak asszonyok, akik egymás után négy-öt babát is eltemettek. A kisfiú után egy lányt szült, és ezért sok verést kapott az addigra már állandóan részeg férjétől. Bár mélyen vallásos volt és gyakran imádkozott az Guadalupei Szűzhöz, megkönnyebbült, amikor férje részegen egy társzekér kereke alá esett, és két nap szenvedés után meghalt. Lányát nagy szeretettel, gondosan nevelte, és Lolita sudár termetű, tüzes szemű nővé érett. Mostanra őt is elvesztette. Lányát elvitte magával egy körözött marhatolvaj, gyilkos bandido, messze az Államokba, ki tudja hova? Egyedül maradt az öreg házban, magányosan. Nem tudott beletörődni lánya elvesztésébe, és hiába zarándokolt el a Nuestra Señora de Guadalupe kolostorba, állított tizenkét hatalmas gyertyát és imádkozott a híres kép előtt, nem lelte meg lelki békéjét.

 

Reggel folytatódott az élet Don Alfonso haciendáján, Inez mama a konyhában elkészítette először az úr reggelijét, aztán szépen sorban a többiekét is. Alig végzett az ételek tálcára szervírozásával, amikor belépett a konyhába Alicia, Don Alfonso személyes szobalánya.
- Inez mama, az úr hívat, gyere gyorsan!

Az asszony gyorsan megigazította kötényét, kendőjét, és összeszorult torokkal követte a kényes szobalányt. Ha az úr hívatja, az nem szokott jót jelenteni! Remegő térddel lépett be a dolgozószobába, ahol Don Alfonso éppen végzett a reggelivel. Szigorú tekintettel nézett a szakácsnőre.
- Doña Inez, tegnap itt járt a postamester, és hozott egy levelet, ami nem nekem szól. Lehet, hogy a lánya írt? – nyújtott át Inez mamának egy gyűrött sárga borítékot. A mama reszkető kézzel vette át a levelet, és zavarában még megköszönni sem tudta.
- Jut eszembe, holnap vendégek jönnek San Juan de Sabinasból, kilencen. Csináljon carnitast is, mert Don Ricardo nagyon szereti, és legyen dulce de leche a gyerekeknek. Esteban hozasson bort!
- Természetesen, minden rendben lesz, – jött meg a hangja Inez mamának – majd csinálok többféle édességet is.
Az asszony zavartan kihátrált a szobából, és gyorsan nekilátott megszervezni a másnapi vendégség ellátását. Egész nap keményen dolgozott, nem jutott hozzá a levél elolvasásához, pedig szinte sütötte a bőrét az ing alatt. Végre eljött az este, és a hintaszékben ülve kibontotta a levelet.

 „Drága Mamita! Hiányzol, édes Mamita, sokat gondolunk rád! Moses elvett feleségül, és most Redstone mellett lakunk egy rico gazdánál. Én az asszony mellett dolgozom a házban, Moses meg a gazdaságban az úr, O’Connor keze alatt. Építettünk egy kis házat, és hamarosan gyerekem lesz! Remélem fiút tudok majd adni Mosesnek, már nagyon várjuk!

Hiányzol, édes Mamita! Remélem jól vagy. Szerető lányod Lolita Ackermann”

Inez mama könnyes szemmel ejtette az ölébe a levelet. Lolita anya lesz, és ő nem lehet mellette, hogy segítsen neki, nem veheti karjaiba az unokáját! Talán már meg is van a gyerek, ki tudja, meddig utazott a levél? Inez mama nyugtalanul feküdt le, és esti imájában a Szent Szűz segítségét kérte. Két nap múlva vásár volt San Felipében, és ő szokás szerint egy döcögős szekérrel vásárolni ment, ilyenkor szokott a hacienda számára mindenfélét megvenni. Már végzett a bevásárlással, amikor nagy kavarodás volt a piacon, asszonyok sikoltoztak, és a felkavarodó porban csak annyit látott, hogy két férfi összekapaszkodik, ütések csattannak, aztán megvillan egy kés, és az egyik férfi vérbe borulva összeesik. A megszúrt férfi – bár erősen vérzett – még megpróbált felállni, de már nem sikerült neki. A késelő szétlökdöste a bámészkodókat és elmenekült. Inez mama megdöbbenve ismerte fel az eszméletlen, véres férfiban régi ismerősét, Julio Cesar Herrerót. Nála ápolta Lolita Maverick Kidet, a későbbi férjét, és ő segített nekik kiszökni Mexikóból. Nem habozott, összenyalábolta az eszméletlen férfit – Inez mama erős asszony volt, – és feltette a szekérre. A szekér lassan döcögött az úton, miközben megpróbálta elállítani a vérzést. Otthon aztán alaposabb kezelésbe vette Herrerót, a sebét megtisztította, gyógynövényekkel bekötözte. Napokon keresztül ápolta a férfit, és egy hét alatt talpra is állította.
- Inez mama, hogy tudnám megköszönni magának a segítséget, az ápolást? – kérdezte Herrero.

- Inkább arra vigyázna, hogy ne kerüljön bajba! Férfiak, csak a baj van velük! – morgolódott az asszony. – Maga is pont olyan, mint Maverick Kid volt, csak a bajt keresi mindig, aztán lehet ápolni!
- Mi van Don Kiddel és Lolitával, nem hallott felőlük?
- Lolita gyereket vár, mindketten az Államokban dolgoznak, messze innen – sírta el magát a mama.

- Ne sírjon, Inez mama, majd kitalálunk valamit, – válaszolta Herrero, – és köszönöm az ápolást.

Hetek teltek el, a sok munka között Inez mama már el is felejtette a férfit. Egyik este, amikor szokás szerint a hintaszékben pihent, Herrero megint beállított.

- Inez mama, gondolkodtam a dolgon, és azt hiszem, találtam megoldást – kezdte a mondanivalóját, – el kellene mennie Lolitához, néhány hét, vagy egy-két hónap alatt egy jó szekérrel csak megtalálnánk őket. Én szívesen elkísérem magát, talán még munkát is kapok odaát. Nekem sincs semmi, ami idekötne, neki kellene vágni az útnak! Magát mi tartaná itt?

- Nem is tudom, semmi. De ha egyszer elmegyek innen, többet nem jöhetek vissza, Don Alfonso nem alkalmazna újra. Ő azt tartja, aki egyszer elment, az végleg elment! Nincs visszaút! Mindent el kellene adni, és örökre itt hagyni a haciendát.

 

Az ökrök kimért léptekkel vontatták a két hatalmas szekeret. Mindkét szekér mögött tehenek, hátas- és igáslovak baktattak, az egyik szekéren kakas kukorékolt, és a két foltos kutya arra ügyelt, a kecskék el ne szakadjanak a kis karavántól. Az első szekeret maga Inez mama hajtotta, a másodikat Jacinto, a mindenesgyerek. Julio Cesar Herrero egy pompás lovon felderítette az utat, szállást szerzett, mindenről gondoskodott. Már két hete úton voltak. Inez mama eladta mindenét, a kis házat, a bútorok nagy részét, a ház körüli szerszámokat. Csak az öreg hintaszéket, a szétszedett ágyat, Lolita fésülködőasztalát, ágy- és ruhaneműket, meg a konyhai felszereléseket hozta el. Herrero szekere szerszámokkal volt tele, meg persze azon is volt pár egyszerű bútor. Bizony, szinte mindenüket eladva indultak az ismeretlenbe, egyetlen támpontjuk Lolita levele volt. Végeláthatatlanok a poros texasi utak, sivár kis városkák, pár épületes farmok váltakoznak út közben. Sok településen találkoztak a kiszögelt, megsárgult körözési plakátokon Maverick Kid nevével. Még Jacinto is tudta, hogy Don Kidet nem szabad emlegetni, csak annyit mondtak mindenütt, hogy Redstone-ba igyekeznek, mert Inez mamának unokája születik. Az emberek eléggé barátságtalanok voltak, a rátarti texasiak gyakran lenézték a mexikói munkásokat, vándorokat. Herrero kétszer is verekedésbe keveredett, büszkesége sok bajt hozott rájuk. A második verekedés után Inez mama keményen figyelmeztette:
- Don Julio, ha nem tud magára vigyázni, kénytelenek leszünk maga nélkül menni tovább Jacintóval.
- De Inez mama, csak nem hagyhatom annyiban, hogy a gringók megalázzanak!
- Hallgasson, Don Julio. Mindent ki kell bírni, amíg el nem jutunk Redstone-ba.
Herrero lehajtott fejjel ugrasztotta meg lovát. Előrelovagolt, hogy felderítse az utat, de pár perc múlva már sebes vágtában közeledett a szekerekhez, nyomában négy vadul lövöldöző lovassal. Jacinto gyorsan felzárkózott Inez mama mellé, megállították a szekereket, épp csak annyi helyet hagyva köztük, hogy Herrero le tudja fékezni a lovát.

- Banditák, bújjanak fedezékbe!
Időközben odaértek a lovasok. Mosdatlan, rongyos férfiak állták körül a két szekeret, az egyikük egy gyors mozdulattal fejbelőtt egy kecskét.
- Asszony, főzd meg nekünk ebédre, mert kinyúvasztlak! – röhögött teli szájjal. – De sok csilivel, vérvörös és tüzes legyen, mert szeretjük az erőset!
Inez mama szótlanul leszállt a bakról, egy szemvillantással leugrasztotta Jacintót is, és elkezdték nyúzni a kecskét. Herrero sötét tekintettel rakott tüzet.
- Doña Inez – súgta oda, – most mihez kezdjünk? Nem tudok egyszerre minddel elbánni, kellene egy kis segítség.
- Egyelőre ne csináljon semmit, amíg nem bántanak, nincs baj!
A banditák elégedetten nézték a serényen dolgozó mexikóiakat.

- Hé, te! Van valami innivalótok?
Herrero szó nélkül átadott nekik egy vesszőfonatú üveget, tele hazai tequilával.

- Ezt már szeretem – emelte meg az üveget a rabló, – jó erős mexikói pálinka!

A tűz már égett, Jacinto a bográcstartó vasakat is leverte. Inez mama elkezdett hagymát pirítani, és közben felaprították a húst. Hamarosan remek illatok szálltak a levegőben, a banditák nem győztek szimatolni, csak úgy korgott a gyomruk.
- Szerintem ebéd után elég lesz a két férfit megölni – szólalt meg az egyik haramia, – az öregasszonyt vigyük magunkkal.

- Mi van, megtetszett neked? – röhögött a másik.
- Hát jobb, mint azok a birkák, akikkel te szoktál kezdeni, de nem azért kellene –válaszolta, – vigyük a tanyánkra főzni. Még moshat és varrhat is ránk – tette hozzá praktikusan gondolkodva.
- Csak egyél a főztömből – gondolta Inez mama, – mindjárt más lesz a véleményed.
Közben nekilátott alaposan megfűszerezni az ételt. Rengeteg csilit rakott bele, jól megsózta, és különböző egyéb füvekkel is fűszerezte. Közben Jacinto elővette a tányérokat, kanalakat, de csak négyet. Herrero egy vaslapon kisütötte a tortillákat, és a banditák elkezdtek enni. Inez mama csendben figyelmeztette Don Juliót és a fiút, szép csendben tűnjenek el a szekér mögött, menjenek az állatok közé.

- Magával mi lesz, Mama?
- Engem csak ne féltsenek, én tudok magamra vigyázni. Addig elő ne jöjjenek, amíg nem szólok!
A banditák időközben végeztek az evéssel, és már alaposan beittak a fonatos üvegből.

- Jó volt az ebéd – kezdte az egyik.
- A pppálllinkaaa ssssse vóóóót rossz – tette hozzá összegubancolódó nyelvvel a másik.
A másik két bandita meg sem szólalt, aztán egyszer csak eldőlt az egyik, és vadul horkolni kezdett.

- Iiiigazzza vannn, aluddnni kkkkkéne.

Perceken belül mind a négy rabló mély álomba merült. Inez mama intett a férfiaknak, akik elkezdték őket óvatosan megkötözni.

- Nem kell velük annyira óvatoskodni – szólalt meg az asszony, – ezek egy darabig nem kelnek fel! Inkább arra vigyázzanak amíg forgatják őket, magukat ne érje baleset! Na, megmondtam!
Az egyik bandita hatalmas rotyogással hosszan és tartalmasan éppen becsinált.
- Szentséges Isten! – kiáltott fel Herrero. – Mit kevert a kecskepörköltbe?
- Volt abban minden, ami finom, meg hatásos – kacsintott Inez mama, – de főleg jó sok altató, na meg egy kis yerba de lobo is. Biztosra akartam menni, nem tudtam, melyik fog előbb hatni, de úgy látszik az altató gyorsabb volt a hashajtónál! – nevetett.
A férfiak elkezdték a megkötözött banditákat felszíjazni a lovaikra, mint egy-egy krumpliszsákot. Közben minden rottyantásnál nagyot nevettek, a foglyaik szépen sorban mind a nadrágjukba csináltak, némelyikük már harmadszor is.
- Remélem a következő városban a seriffnek erős a gyomra – jegyezte meg Herrero, – mert ezekhez a bűzös borzokhoz az kell!
- Bizony, két napig minden kijön majd belőlük, a farkasfű hatása addig tart. És utána se lesz sok étvágyuk egy darabig.
Gyorsan rendet raktak, összepakoltak, és már indultak is tovább. Herrero úgy vezette a banditák lovait, hogy az egyre nagyobb bűzt a szél mindig a másik irányba vigye.
- Hát ez borzasztó – mondta, miközben újabb szörnyű rotyogás hallatszott, – a seriff sose mosdatja ki ezeket!
Késő estére értek be Fort Stocktonba. Egyenesen a seriff hivatalához vitték bűzölgő foglyaikat. A seriff és segédei felváltva röhögtek és átkozódtak, amíg átvették a becsinált, eszméletlen banditákat.
- Na, ezek után építhetünk új börtönt, mert ezt többet nem lehet majd használni – jegyezte meg a seriff, – de abban már folyóvíz lesz, erre esküszöm!
Késő éjszaka volt, mire mindennel végeztek. Aznap kivételesen nem a szekereken aludtak, hanem a városban, egy olcsó fogadóban. Másnap aztán folytatták az útjukat a seriff útmutatása alapján. Szép lassan elhagyták Texast, és beléptek Új-Mexikóba. Majdnem pontosan ugyanazon az útvonalon mentek, mint Moses és Lolita. Hope-ban nagy meglepetés érte őket, Johnson seriff nemcsak, hogy ismerte Lolitát, de hírei is voltak, az unoka megszületett. Méghozzá fiú! A Redstone-i seriff írta meg neki, Ackermannék tulajdonjog-fenntartási ügyével együtt. Itt tudták meg, hogy Mosesék tulajdonosai egy farmnak, ami hamarosan sokat fog érni, amint a vasút eléri a környéket. A seriff velük küldött levelet Redstone-i kollégájának, és alaposan elmagyarázta az utat. Egyre gyorsabban haladtak, és Inez mamát ugyanúgy elbűvölte a csodálatos táj, mint nemrég Lolitát. Mikor feltűntek a hatalmas, zsálya borította rétek, már Herrero is lelkesedett. Ahogy az első vadlócsapatokat meglátták, a férfival már szinte nem lehetett bírni.
- Milyen csodás vidék, milyen pompás állatok! – kiáltozta. – Itt lenne érdemes lovakkal foglalkozni!
Már csak félnapi út, és meglátták Redstone szélső házait. Mint mindenki, aki Redstone-ba érkezik, ők is a kovácsnál álltak meg először. A kovács, miután megtudta, hogy Lolita édesanyja, Moses anyósa érkezett meg, olyan tisztelettel fogadta őket, hogy Inez mamának könnyek szöktek a szemébe.
- Hát mégsem csak semmirekellő rabló a vejem – gondolta, – ha ennyi tiszteletet tudtak kiérdemelni ezen a gyönyörű tájon!

Másnap reggel Kingsley seriff személyesen vezette el őket Pat O’Connor birtokára.
- Magam akarom látni az arcukat, amikor találkoznak, mert azt a látványt nem lehet elmesélni – mondta mosolyogva.

A két ponyvás szekér, az állatok baj nélkül átjutottak a két hatalmas szirt között, és a hármas törzsű fánál beléptek az O’Connor birtokra. Lolita a kis ház előtt ringatta a faragott bölcsőt, és Moses ingét varrta. Amikor a két szekér megállt, odanézett és felsikoltott örömében.
- Mamita, édes Mamita!
Inez mama a boldogságtól sírva ölelte lányát és gyönyörű unokáját. Hamarosan megérkezett Moses Pat O’Connor kíséretében, és a nagyházból előkerült Mary is a kislányával.

- Végre együtt a család – jegyezte meg Kingsley seriff, – örülök, hogy láthattam. Na, én indulok is haza, elmesélni mindent a faluban, no, meg dolgom is van.

- Nem megy sehova – szólt közbe O’Connor, – amíg nem evett és ivott velünk! Lovagolni ráér utána is.

Inez mama megilletődötten lépett be a nagy ház konyhájába.

- Inez mama, ha szólíthatom így – kezdte Mary O’Connor – remélem, nálunk marad, és vezeti majd a háztartást. Lolitának éppen elég egyéb dolga lesz a gyerekekkel.

- Jacinto is maradjon, szükségünk van egy szorgalmas mindenes fiúra, még tanulhat is – tette hozzá Pat, – és mr. Herrero mihez szeretne kezdeni?

- Én inkább a faluban telepednék le, a kovács munkát ajánlott.

Aznap este későig együtt volt a nagy család, mindent részletesen elmeséltek egymásnak. Inez mama a nagy ház vendégszobájában aludt, és másnap a férfiak elkezdtek egy újabb szobát hozzáépíteni a kis házhoz. Néhány nap múlva szekérzörgés hallatszott a hármastörzsű fa irányából, és egy furcsa szekéren egy fiatal ember érkezett.

- Daniel Keen vagyok, az utazó képíró, a fotográfus. A kovácsnál hallottam, hogy esetleg érdemes lenne ellátogatnom ide is. Megörökíteném Önöket, szerény díjazás és a vendéglátás fejében.

A vándorfényképész végül két hétig élvezte az O’Connor farm vendégszeretetét, rengeteg felvételt készített. Lefényképezett mindent és mindenkit, de a legsikeresebb képén Inez mama volt az unokájával.
 
Némethy Géza, 2009.