Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Híresek és holtak

2009.03.02

Híresek és holtak

 

A szokásosnál jóval hosszabbra nyúlt az üzleti utam, rég jártam a központban. Miután elkészítettem az úti elszámolásom, indultam az új irodaházba, hogy a Russel Gun & Ammunitions cég – a munkaadóm – felé elszámoljak, és megkapjam a következő időszak feladatait. Vidáman lépkedtem, hónom alatt a nagy paksamétával, ami az elszámolást tartalmazta, és örömmel vártam a találkozást öreg portás barátommal, aki az irodaház portáján vezényelte az ügyfélforgalmat, vigyázott a rendre, és nem utolsó sorban a régi Wild West veteránjaként rengeteg érdekes történetet ismert. Az irodaházba lépve kellemetlen meglepetés ért, a portáspult mögött öreg barátom helyett egy unott arcú, bögyös szőke nő reszelgette a körmeit, és köszönésemet sem fogadta. Feldúltan mentem az elevátorhoz, vajon mi lehet Dan bácsival? A cégnél is új ember fogadott, elegáns, divatos ruhában, középen elválasztott, olajjal lenyalt hajjal. Még sosem láttam ezt a fickót, de nem tett rám túl jó benyomást.

- Herbert Stevens vagyok, az Önök egyik utazó ügynöke, hoztam az elszámolásom. Nem tudja véletlenül, mi van mr. Keennel, az öreg portással?

- Beteg a vén szivar, remélem, kinyiffan végre, nem tudom egyáltalán minek vették ide fel, majdnem kilencven éves. Csak bajnak vannak az ilyen vén szarok!

Azonnal leütöttem, felszakadt szájjal, székestül esett hanyatt. Nem vesztette el az eszméletét, úgy látszik én is öregszem, már nem tudok elég nagyot ütni?

- Beszéljen nagyobb tisztelettel az idősekről, fiatalember! Ők teremtették meg ezt a szép országot, ők harcoltak a függetlenségért, a szabadságért! Nélkülük maga senki és semmi lenne, de ahogy jobban megnézem, így is senki és semmi!

A kis nyikhaj felpattant, azt hittem nekem jön, de azért annyira nem volt bátor.

- Ki fogom rúgatni innen, többet nem fog nekünk dolgozni! Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok?

- Szerintem egy neveletlen nyikhaj, akit tiszteletre kell tanítani.

- Én mr. Russel unokaöccse vagyok, és azonnal tájékoztatni fogom a nagybátyám a viselkedéséről, abban biztos lehet!

- Én abban vagyok biztos, hogy mr. Russel nem fogja kifogásolni amit tettem, és nem fogja kirúgni a cég legeredményesebb utazó ügynökét, még ezért sem! – és egy újabb horogütéssel megint padlóra küldtem. A divatos rokon ezúttal már elvesztette az eszméletét, úgy látszik, csak összeszedtem magam. A robajra bejött egy titkárnő, és felsikoltott.

- Jesszusom, Herb, mit művelt a főnök unokaöccsével? Alig él szegény.

- Csak egy kis tiszteletre tanítottam, az idősek tiszteletére. Maggie, elintézné az elszámolásom? Majd valamelyik nap beugrom az újabbakért. Most megyek meglátogatni Dan bácsit, a portást.

- Minden rendben lesz, Herb, jövő hétfőre elkészül minden.

 

Először is egy csemegekereskedésben megvettem mr. Keen kedvencét, pár őszibarackkonzervet – hiába, a régi cowboyokban olthatatlan volt az édesség utáni vágy – és arra az esetre, ha már jobban van, egy üveg Tennessee whiskeyt. Csomagokkal megrakva siettem a North Lane tízbe, meglátogatni az öreget. Csöngetésemre egy csinos lány nyitott ajtót, kedves, mosolygós arca és puha barna haja volt.

- Üdvözlöm, mr. Keen itthon van?

- Csak nem mr. Stevens? Uncle Dan sokat emlegette, jöjjön be. Sajnos a bácsi nincs túl jól, a nyirkos időtől begyulladt pár régi sebe, és sokat köhögött is. Most alszik, de azt hiszem, egy órán belül fel fog ébredni. Megvárja, vagy inkább üzen valamit?

- Ha nem vagyok alkalmatlan, megvárnám.

A lány bevezetett a jól ismert szalonba, és leültünk az asztal mellé, ahova leraktam az ajándékaimat. Kíváncsian néztem a lányt.

- Lilian Keen vagyok – válaszolta meg a szemem által feltett kérdést, – Uncle Dan távoli rokona. Az én nagyapám mr. Keen unokatestvére volt. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen élő rokona. A szüleim még kiskoromban elvesztettem, és Dan bácsi neveltetett. Most itt az ideje, hogy én gondoskodjak róla. Itt vállaltam munkát Hartfordban, hogy a közelében legyek, és most amíg beteg, szabadságot vettem ki.

Ahogy beszélt, egészen elmerültem a két melegbarna szem mélységeiben. Mit mondjak, nagyon jó érzés volt. A szomszéd szobából az ébredés zaja hallatszott. Lilian felpattant, és átsietett az öreghez. Egyedül maradtam. Tíz perc múlva a lány visszatért a szalonba.

- Jöjjön, mr. Stevens, Dan bácsi már várja!

Felnyalábolta az asztalról az ajándékaim, és bevezetett az öreghez. Mi tagadás, elég rossz bőrben volt, de láthatóan örült nekem. Az ágya szépen meg volt igazítva, és a gondos lány még egy széket is odakészített nekem az ágy mellé.

- Hogy van, mr. Keen?

- Most, hogy látom, már sokkal jobban. Ez a nyirkos időjárás, no meg az öregség nem tett jót nekem.

Közben Lilian újra megjelent, egy tálcán három szép tálkában a kiporciózott őszibarack, három pohár, és a whiskey.

- Uncle Dan – mondta szeretettel, – mr. Stevens ajándékot is hozott, a kedvenc barackod és whiskeyd.

Gyorsan megigazította az öreg mögött a párnákat, kezébe adta az egyik tálkát, az én kezembe a másikat, és ő a harmadikkal kissé távolabb egy fotelben helyezkedett el. Csöndben eszegettük a barackot.

- Mr. Stevens, töltene esetleg egy pohárral mindannyiunknak? – kérdezte Lilian.

- Természetesen, de szólítson inkább Herbnek, mint minden barátom.

Ittunk pár kortyot, és öreg barátom végre megszólalt.

- Látja fiatalember, nem jó dolog megöregedni, még akkor sem, ha valakinek olyan változatos élete volt, mint nekem. Én minden rokonomat és ismerősömet túléltem, kivéve ezt a lányt.

- Hát igen, Dan bácsi korosztálya nemigen érte meg ezt a kort – szólt közbe Lilian, – a nagy revolverhősök közül pedig még az öregkor kezdetét sem sokan élték meg!

Mr. Keen elgondolkodott, és már láttam rajta, hogy azon gondolkodik, mit meséljen nekünk a régi jó Wild West történeteiből.

 

Sok hírhedt, és sok híres emberrel találkoztam, és a hírhedtek közül páran nem élték túl ezt a találkozást. Sosem voltam revolverhős, a szükség faragott belőlem botcsinálta revolverest, és nem élveztem a gyilkolást, ellentétben némelyik „hőssel”. Fényképész pályám elején mindjárt négy embert kellett a saját védelmünkben lelőnöm, aztán szerencsére sokáig csak gyakorlásra használtam a fegyverem. Hosszú utakat tettem meg szekeremmel, amit szükség szerint át lehetett alakítani fotólabornak, teljesen el lehetett sötétíteni a belsejét, ott hívtam elő a helyszínen a felvételeket. A polgárháborúban haditudósító voltam, sok csatát örökítettem meg. A háború alatt nem is volt fegyver a kezemben, én a fényképezőgépemmel harcoltam az északi katonák között. De erről inkább majd máskor mesélek. Sok érdekes sorsot láttam, és megtanultam, az ember mindig képes a változásra, a jóra. Aki pedig erre mégis képtelen volt, az gyakran elbukott. Arizona és Új-Mexikó határán, egy Redstone nevű hely mellett megismerkedtem két érdekes emberrel. Tűz és víz volt eredetileg a két férfi. Mindkettő gyakorlott gyilkos volt, de az egyik fejvadászként kereste a kenyerét, a másik marhatolvajként és bankrablóként. De amikor úgy fordult életük szekerének kereke, O’Connor, a fejvadász és Maverick Kid, a rabló, mindketten képesek voltak nagyot fordítani az életükön. Két hétig voltam a vendégük, alaposan megismertem őket, sok képet is csináltam róluk. Amikor tőlük eljöttem, tele voltam az emberek iránti szeretettel, és erre nagyon ráfizettem. Észak-kelet felé indultam, Denver környékére voltam kíváncsi. Szép lassan döcögött a szekér, sok helyen megálltam, aztán Wagon Mound előtt megismerkedtem egy Tony Cox nevű emberrel. Még nem látszott a városka, amikor a távolban hatalmas porfelhőt láttam, és lövések hangját hozta a szél. Megálltam, mert nem akartam semmibe sem belekeveredni. Aztán abbamaradt a lövöldözés, és hamarosan egy csatakos társaság lovagolt velem szemben. Köszöntem nekik, de szó nélkül továbblovagoltak. Én is odaütöttem a két sárgának, és a megszokott tempóban közeledtem a városkához. Az út szélén egyszer csak egy véres testet pillantottam meg, azonnal megállítottam a lovakat, és revolverrel a kézben leszálltam a bakról. A fegyverre semmi szükség nem volt, mert a földön fekvő ember eszméletlen volt, sebeiből lassan csörgedezett a vér. Megvizsgáltam, és amennyire tudtam, bekötöztem a sebeket. A férfi, miközben feltettem a szekérre, öntudatlanul nyöszörgött. Hamarosan beértem Wagon Moundba, és betegemet elvittem az orvoshoz. Morey doktor megvizsgálta, és csak csóválta a fejét.

- Miért nem hagyta inkább meghalni az út mellett? Ez az ember Tony Cox, a környék egyik leghírhedtebb banditája. És alaposan elintézték a rangerek, ők voltak azok a lovasok. Ha megtudják, hogy Cox még él, visszajönnek, és befejezik a munkát.

- Doktor, gyógyítsa meg, mindenkinek jár még egy esély az életben!

- Ja, ja, csak nem az ilyen szemeteknek, még ötven dollárért sem kezelném.

- Megadom a dupláját – voltam nagyvonalú, mert volt elég pénzem, – csak szedje ki belőle a golyókat, és hozza szállítható állapotba minél hamarább. Aztán elviszem innen, és soha többet nem hall róla.

A doktor morgolódva nekilátott a munkának, egymás után szedte ki a golyókat, összesen négyet. Cox nem tért magához a műtét alatt, így nem kellett lefogni sem. Amikor végzett, a doktor adott egy csomó kötszert meg orvosságot, ellátott utasításokkal, hogyan kötözzem majd át a sebeket, majd a végén megjegyezte.

- Ne legyen igazam, fiatalember, de szörnyű hibát követ el, vannak emberek, akiken nem segít sem a szeretet, sem a törődés, vannak javíthatatlan gonosztevők. Szerintem Cox is ilyen. Na, jó utat.

Elgondolkozva indultam tovább. Akkor is megmentem ezt az embert, és jó útra fog térni! Nehéz hetek következtek, Cox sebei nehezen gyógyultak, és mivel nem volt nálam szesz, elvonási tünetei is voltak, gyakran vérbeborult szemmel üvöltözött, görcsei voltak, le akarta tépni a kötéseit. Aztán szépen lassan megnyugodott, tekintete kitisztult, de a nézése azért nyugtalanító volt. Közben a munkámat sem hanyagoltam el, néhány helyen egész jó üzleteket is kötöttem, nagy családok nagy gazdasággal, és ennek megfelelően sok képet adtam el. Próbáltam Tony érdeklődését felkelteni a fotográfia iránt, bevontam a labormunkába is. Nem volt ügyetlen a sötétkamrában, de valahogy mindig kényelmetlenül éreztem magam kettesben vele a sötétben. Sokat beszéltem neki a jövőről, a munkáról, családalapításról, de nem sok eredménnyel. Cox tekintetéből nem tűnt el az a szúrós fény, és nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy vár valamire, vagy valakire. Morey doktor szavai jártak az eszemben, de ugyanakkor Maverick Kidre is gondoltam, neki sikerült jó útra térnie. Cox időközben nagyon összeszedte magát, már lóhátra is ült, és gyakran ő ment el vásárolni az én lovamon. Néha, amikor visszajött, éreztem rajta, hogy ivott, de nem szóltam. Egyik délután egyenletes lódobogás hallatszott a hátunk mögül, és egy nyolcfős lovascsapat ért minket utol. Megálltak mellettünk, és Tony Cox megszólalt.

- Na, Daniel, véget ért az utad, nem kell rólam tovább gondoskodnod. Én elmegyek az embereimmel, te meg itt maradsz, majd a keselyűk gondoskodnak rólad.

Közben néhányan kezdték feltúrni a szekeret, de szinte semmi számukra értékeset nem találtak. Pénzt is alig, mert a nagyobb bevételeket mindig befizettem a legközelebbi bankban. Az üvegeket is átnézték, hátha találnak köztük valami ihatót. Egy mexikói kinézetű bandita bele is ivott az egyikbe, majdnem felnevettem az arca láttán, mert a savanyú fixíroldatból húzott le pár kiadós kortyot. De nem volt kedvem nevetni, mert a helyzet nagyon súlyos volt, ki voltam szolgáltatva a rablóknak, és az az ember, akit a két kezemmel ápoltam, akinek fizettem a gyógyításáért, röhögve nézte zavaromat.

- Na, ebből elég lesz – kiáltott rá a többiekre – menjünk tovább, mielőtt még erre jön valaki. Erről a nagy emberbarátról majd én gondoskodom – röhögött teli szájjal – miközben a tenyerén egyensúlyozta a kését.

A rettegés megfosztott a józan ítélőképességemtől, és a körülöttem állókat szétlökve megpróbáltam elfutni, ami teljesen hiábavaló próbálkozás volt. Tony Cox néhány lépés után a hátamba dobta a kést. Még éreztem a kés ütését, mintha tűzbe lobbant volna a tüdőm, és elfeketedett előttem a világ. Már sötétedett, amikor az alkony hűvösében magamhoz tértem. Nagy nehezen visszavonszoltam magam a szekérhez. A lovaim eltűntek, a szekérrúd leeresztve a porba, a szíjakat egyszerűen elvágták. Ismét elsötétült a világ. Egy denveri fogadóban tértem magamhoz. Kiderült, egy lovascsapat járőrözött a környéken, ők szedtek fel, és vittek orvoshoz. Még a szekeremet is behozták, és elvitték egy béristállóba. Nehezen épültem fel, szerencsére volt pénzem, a denveri bank rendelkezésemre állt, és mivel elég szép betétem volt, nem okozott problémát a megélhetésem, a doktor és az orvosságok kifizetése, de a lelkem az komoly sebet kapott. Ilyen csúnyán fizetni a jóért! Amíg lábadoztam, Cox a környék leghírhedtebb banditája lett, ottlétem alatt többször is kirabolta a postakocsit, hol egyedül, hol a bandájával. Mire egészséges lettem, nem tudtam nyugodni, és az addig soha nem érzett bosszúvágy munkált bennem. Jegyet vettem a postakocsira, és elindultam vele délnek. A Colt Navy mellé szereztem egy tizenkettes duplapuskát is, amit vágott ólommal töltöttem meg, és lefűrészeltem a tusát, no meg a cső jelentős részét. Így elfért a kabátom alatt. A postakocsi majd kirázta belőlem a lelket, a frissen behegedt seb iszonyatosan fájt. És semmi nem történt az úton. Aztán néhány nap múlva visszaindultam Denverbe, abban bíztam, most szerencsésebb leszek. Reménykedtem, mert egy tehetős kereskedővel utaztam együtt, úgy gondoltam, jó csali lesz. Nem is csalódtam, a rablók hamarosan előkerültek. Szerencsére nem ismertek meg, végignéztem, amint a kereskedőt kirángatják a kocsiból, és amikor rám került a sor, a revolverrel lelőttem az egyik rablót. Erre nem számítottak, de hamar felismerve a helyzetet, le akartak rohanni. Először a Coltot lőttem üresre, majd amikor Cox került elém, közvetlen közelről beledupláztam a mellébe. A vágott ólmok még a szemeit is kivágták. Időközben a kereskedőről is kiderült, nem gyáva fickó, az egyik bandita fegyvereit megkaparintva mellém állt, és osztozva a fegyvereken megnyertük az ütközetet. Ketten tudtak mindössze elmenekülni, a többi Coxszal együtt holtan hevert a postakocsi körül. Nálunk is voltak veszteségek, a kocsis még az elején meghalt, a kereskedőnek egy golyó letépte a jobb fülét, egy másik pedig a combjába fúródott. Én egy könnyebb karlövéssel megúsztam. Beraktuk a halottakat a postakocsiba, és nagy nehézségek árán – egyikünk sem értett négy ló hajtásához,– elindultunk Denverbe. Nagy szenzáció volt a megérkezésünk, hősként ünnepeltek minket. Én mélységesen szégyelltem magam. Szégyelltem magam, mert Cox palira vehetett, szégyelltem magam, mert véres bosszút álltam, és szégyelltem magam, mert eleinte még büszke is voltam a sikeres bosszúhadjáratra. Úgy éreztem, meg kell változnom, mert most semmivel sem vagyok jobb Kölyök Billynél, Vad Bill Hickoknál, Doc Hollidaynél, a Daltonokról vagy a James fiúkról nem is beszélve.

 

Látja fiatalember, ezek a revolverhősök, az én korosztályom tagjai, mind híresek voltak, és most holtak. Én nem szereztem hírnevet, de még élek. Talán pont ezért.    

 

 

M.G. Rooster

 Némethy Géza

 2009.