Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gettysburgi emlék

2010.08.05

Gettysburgi emlék
 

 

Még volt pár napom az indulásig, hát újra meglátogattam öreg barátomat, az irodaházunk portását, aki éppen betegen feküdt otthon, és rokona, a kedves arcú Lilian Keen (Uramatyám, kije is ő neki? Unokatestvérének az unokája. Mindig nehezen igazodtam el az ilyen rokoni kapcsolatokban.) nagy szeretettel ápolgatta. Most is barackkonzervet és Tennessee Whiskeyt vittem ajándékba, csak most Lilianre is gondolva, három doboz barackot vettem. Ejnye no, kicsit sűrűn gondolok arra a lányra! De olyan szép, melegbarna szeme van, és olyan kedvesen mosolyog! És bár kissé erősebb alkatú, mint a divatos lányok, nekem így tetszik! Csodálatos a napsütötte bőre, a fehér fogai, még az a két kis hegyes szemfoga is rendkívül vonzó! Bocsánatot kérek, kissé eltértem a tárgytól! Szóval ismét ajándékcsomaggal érkeztem a North Lane tízbe, és csöngetésemre megint Lilian nyitott ajtót. Káprázatosan szép volt abban a piros-kék kockás ruhában, legalábbis én annak láttam! Szerencsére kisegített zavaromból.
- Üdvözlöm, Herb, jöjjön be, Uncle Dan jobban van, már nem fekszik, bár még kissé gyenge. A tegnapelőtti látogatása csodát tett vele, most is nagyon fog örülni!
Még mindig meredten álltam az ajtónyílásban, és nem jutottam szóhoz.
- Na, jöjjön már be! – fogott kézen a lány, amitől mintha az áram ütött volna meg (utoljára akkor éreztem ezt, amikor véletlenül megfogtam a Fordom gyújtómágnesét), és gyengéden behúzott az ajtón belülre. – A bácsi örülni fog!
- És maga? – kérdeztem zavaromban.
- Én is örülök, csak jöjjön már!
Végre bementünk a szalonba, ahol mr. Keen a bőrfotelben ült, gondosan be volt takargatva egy nagy, US feliratú takaróval, éppen szivarozott. Leverte a hamut és kacsintva rám mosolygott.
- Nocsak, Herb, hát megint eszébe jutottam? Isten hozta!
- Látom, Dan bátyám, már sokkal jobban van, egész megfiatalodott! Hoztam most is egy kis finomságot – vettem elő a csomagot, – talán Lilian megint kibonthatná.
- Nem, nem! Lányom, inkább hozd ide a késem, és három villát, meg poharakat. Most megmutatom, hogy a legfinomabb a konzervbarack.
Mr. Keen varázslatos ügyességgel kibontotta vadászkésével a konzerveket, és egyet-egyet a kezünkbe nyomott.
- Most igyatok le belőle kétujjnyi levet!
Megtettük, az öreg felöntötte a hiányt whiskeyvel, majd letette a dobozokat az asztalra, és rátette a pléhdarabokat.
- Most várjunk vagy két órát – mosolygott, – addig mesélek nektek valamit.
Kényelmesen elhelyezkedtünk, Lilian töltött a poharakba, belekortyoltunk, és vártuk az újabb történetet.

 

Már meséltem, hogy a polgárháborúban hadifényképészként vettem részt. Nem lettem olyan híres, mint mondjuk Matthew Brady, de megtettem, ami tőlem tellett. A katonák nagyon szerettek, mert sok képet készítettem róluk, amiket hazaküldhettek a családjuknak, a tisztek is mindent elkövettek, hogy a lehetőségekhez képest zavartalanul dolgozhassak. Bár alapjában véve Neville őrnagy alá tartoztam, szinte az egész északi sereg a ”munkaterületem” volt, majdnem mindenütt ismertek, és a lehetőségekhez képest vigyáztak rám. Mivel rengeteg holmim volt, nem voltam különösebben felfegyverkezve, csak a jó öreg Colt Navy lógott az oldalamon, és civilben is voltam, de a fejemen egy kék kepi volt, a nyakamban pedig lovassági sárga kendő. Teljes szívemből támogattam az északiakat, bár a háborút minden borzalmával együtt mélységesen elítéltem. De a harctér nem a pacifistáknak lett kitalálva, és annak ellenére, hogy nem féltettem az életem, nagyon rosszul éreztem magam az öldöklések közepette. Nem is akarom részletesen elmesélni az egész háborút, sőt, még a gettysburgi csatából is csak annyit, ami engem érintett. A többit mind megtaláljátok a történelemkönyvekben. Én csak azt tudom elmesélni, ami velem történt. És be kell vallanom, csak messziről láttam George Gordon Meade dandártábornokot, aki több mint százezer embernek, és 362 ágyúnak parancsolt. A csata első napja rosszul indult a számunkra, Ewell tábornok a lázadóival kis híján tönkrevert minket. Sok halottat és sebesültet hátrahagyva vonultunk vissza, aztán Hancoks tábornok a Temető-dombra irányította katonáinkat. Ott aztán a fiúk beásták magukat, és felkészültek a csata folytatására. Sáncokat ástak, kiépítették a védelmi vonalakat, feltöltötték a készleteket, és igyekeztek összeszedni magukat. Még én is otthagytam a fényképezőgépet – miután már sok felvételt készítettem a munkákról, – és magam is lapátot ragadtam. Éreztük, hogy a Temető-domb kulcsfontosságú védelmi bázis, igyekeztünk alapos munkát végezni. Szerencsére a szemben álló déliek, Ewell tábornok vezetésével elmulasztották a nagy lehetőséget, nem támadtak, amikor még komoly esélyeik voltak. Másnap már sokkal nehezebb dolguk volt a déli bakáknak. Időközben a közelben levő barackos ligetben a polgárháború egyik legvéresebb csatája zajlott, a terület hatszor cserélt gazdát, és a végére a kékruhás halottak valósággal elborították a ligetet. Neville őrnagy engedélyezte, hogy egy lövészszakasz kíséretében átmenjek a barackos ligetbe, és képeken örökítsem meg az ott folyó harcokat. Mindig hálával és szégyenkezéssel gondolok azokra a katonákra, akik munka közben, életüket is feláldozva engem védtek, mindhalálig. Rice és Swain káplárok, Collins, Winslow, Tribble, Newgent, Ricker, Leonard és Piper közkatonák mellettem estek el, zokszó nélkül, igaz katonák módján. Én egy nevetséges karcolással megúsztam a fotóriportot, miközben a kamera állványának egyik lábát eltörte egy golyó. Ennyi. Másnap aztán sokkal komolyabbra fordult a helyzet, és hamarosan éreztem, ezt nem fogom, mert nem lehet túlélni! A déliek 120 löveggel támadták az állásainkat, a mieink derekasan viszonozták a tüzet, ez volt az amerikai hadtörténelem legnagyobb tüzérségi párbaja. Állítólag még 140 mérföldnyire is hallották az ágyúk pusztító dörgését! Mi valósággal belesüketültünk az ágyúzásba, de szerencsére a jól kiépített állásaink miatt nem sok kárt tettek bennünk. A vonalak mögötti hadtáp, a tábori kórház, a lovak és öszvérek szenvedték el a veszteség nagyobb részét. Délután háromkor tüzérségünk parancsnoka sorban elhallgattatta az ágyúinkat, mintha elfogyott volna a lőszer, így provokálta ki a déliek rohamát, miközben a tüzérek az ágyúkat kartácsra töltötték, és várták a rohamot. 15 ezer ember vonult ellenünk a kék-vörös András-keresztes zászlók alatt! Amint elég közel, kb. ötszáz méterre kerültek, a tüzérségünk iszonyatos pusztítást okozott köztük, de a déliek ennek ellenére vakon és bátran közeledtek. Az első roham elfoglalta egy csomó ágyúnkat, de amikor a diadalittas Armistead tábornokot az északiak agyonlőtték, a roham megtorpant, és szörnyű kézitusa alakult ki. A mieink az átcsoportosításnak köszönhetően egyre többen voltak, a déliek egyre fogytak, de vitézül ellenálltak. Közel hétezer embert vesztettek! A csata közben egymás után készítettem a felvételeket, miközben elszoruló torokkal néztem a halottak százait, és felkavarodott a gyomrom a rengeteg kiontott vér láttán. Egész eddig azt hittem, a ”vérpatak” legfeljebb a regényekben létezik, de amikor a Temető-dombról lecsurgó vérben tocsogva kellett a fényképezőgépem állványát felállítani, már csak öklendezni tudtam. Életem legborzasztóbb napja volt, a mai napig emlékszem rá, és ha éjjel erről álmodok, reszketve és izzadtan ébredek fel. Visszatérve a csatára, a kézitusában sorra hullottak el a körülöttem harcoló katonák, már nem is néztem, kin van szürke és kin kék egyenruha, fényképezőgépemmel mindig új helyszínt keresve tettem a dolgom, szomorú kötelességként örökítve meg a harcolókat és a halottakat. Így aztán belekeveredtem egy zavaros kézitusa kellős közepébe, amikor egy ki tudja honnan kilőtt golyó a fényképezőgép lencséit áttörve a bőrharmonikán keresztül éppen elkerült. És szerencsémre pont akkor hajoltam le, hogy a gép keresőjén keresztül beállítsak egy újabb felvételt, amikor hátulról egy kardcsapás a fejem szinte megskalpolva a gép favázában elakadt. A vér elborította az arcomat, befolyt a fülembe, de még láttam, hogy amíg a déli katona megpróbálta kiszabadítani kardját a fényképezőgép nemesfa romjaiból, az északiak lekaszabolják. Vérbeborult fejjel estem össze, közben még egy golyót összeszedve. Számomra a gettysburgi csata véget ért. Szerencsére a többiek vitézül küzdöttek, így a győzelem, és a végső győzelem is a mienk lett, de én azt már egy nyomorúságos hadikórházban értem meg, ahol a fejbőröm visszavarrták a helyére, és kiszedték belőlem azt az .58-as Minié lövedéket, amivel a déliek megajándékoztak. Míg Lincoln elnök november 19-én Gettysburgnél az elesettek emlékére rendezett gyászszertartáson mondott beszédében arról szónokolt, hogy ”Ezek a hősi halottak örökké élni fognak, mert életüket áldozták nemzetünk életben maradásáért.” én egy nyomorúságos tábori kórházban, seblázban nyöszörögve küzdöttem az életemért. Számomra a háború befejeződött, nagyon nehezen épültem fel. A háború hátralevő részét kórházban, majd egy kedves család vendégszeretetét élvezve Északon töltöttem el. Mire teljesen felépültem, a szörnyű polgárháború, a halottak százezreit követelő testvérharc véget ért.

 

 Mr. Keen elhallgatott, és mi is elszorult torokkal néztünk magunk elé. Az öreg könnyes szemmel töltött, összecsendítettük poharainkat, és az elhunyt hősökre emlékezve ittunk. Egy darabig nem tudtunk megszólalni, és Lilian könnyedén nekem támaszkodott, a vállamra hajtotta fejét. A csendet kis idő múlva Dan bácsi törte meg.
- Ami elmúlt, elmúlt. A hősökre illően emlékezünk, de élni kell! És a barack mostanra pont jó lehet, kóstoljátok meg.
Levettük a bádogdarabokat a dobozokról, és a konzervet marokra kapva elkezdtük kieszegetni a whiskeyvel dúsított barackot. Életemben nem ettem olyan finomat! A barack édes íze keveredett a Tennessee whiskey kesernyés-füstös aromájával, talán csak egy kis tejszín kellett volna még bele, és akkor világbajnok koktél lenne! Még egy kicsit beszélgettünk, aztán megköszönve a történetet, elbúcsúztam az öregtől. Lilian kikísért, és amikor ideadta a kalapom, a kezünk összeért. Mint a parázs érintése, úgy szaladt végig rajtam az öröm.
- Lilian – kezdtem némileg ügyefogyottan, – eljönne velem valamikor vacsorázni?
- Nem – dermesztette meg bennem a lelket, – de ha visszajön az útjáról, szeretettel várom itt egy vacsorára. Dan bácsi biztosan nem fogja ellenezni, hogy együtt vacsorázzunk mindhárman. Várni fogom.
Szótlanul szorongattam a kezét, és láttam, gyönyörű barna szemében aranyló pontocskák villannak fel, és a világ legszebb mosolya ragyog rám.

Nehezen telt az utam, alig vártam, hogy ismét Hartfordban legyek. Az út vége felé már nem bírtam magammal, és levelet írtam Liliannek. Mire hazaértem, már a postaládámban várt a válasz. Hogy mit írt? Magánügy. Titok. Nem is mondom el, legyen elég annyi, hogy boldogan vártam az újabb találkozást.

 
M.G. Rooster
Némethy Géza
2009.