Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fort Smith

2008.03.01

Fort Smith

 

Ismét úton voltam, öreg Fordom minden darabja nyikorgott, rázkódott a csupa gödör úton, amint egy Fort Smith melletti kis tanyára igyekeztem. A motoron kívül lelkiismeretem is erősen dohogott, hogy munka helyett megint régi mesék után vadászok, de egy nemrég hallott történet nem hagyott nyugodni. Új irodaházunk portásától hallottam hajdani lengyel menyasszonyáról és a pusztító himlőről, a bandita Lámpás Fredről, a vérdíjról, és az események itt, Fort Smith közelében zajlottak az 1850-es évek végén. Ennek akartam utánanézni az erőd irattárában, de nem jártam szerencsével, mert mint civilt be sem engedtek. Annyi információt azért kaptam, hogy az irattáros, aki egyben a városi levéltárban is dolgozik, köszvénye miatt már egy hete otthon van a város közelében levő tanyáján. Ide igyekeztem, hogy kiegészítsem mindazt, amit a portás mesélt.

 

Mr. William Woodford egy hatalmas bőrfotelben ülve fogadott, amiből szinte ki sem látszott. Apró, vékonydongájú emberke volt, pokrócba csavargatva, hatalmas mogyoróbarna szemekkel és köszvénytől görbült kezekkel.

- Mr. Woodford – kezdtem a beszélgetést – én egy régi esemény után kutatok, ami itt történt a környéken, úgy 1857 körül. Egy vándorfényképész, bizonyos Daniel Keen lelőtte a Lámpás Fred néven ismert banditát és két emberét, a bandáját pedig a telepesek segítségével börtönbe juttatta. Fényképek is készültek az elfogott és a halott rablókról, ezeket is szeretném fellelni, meg mindent, ami összefügg az eseményekkel.

- Keen, Keen – gondolkozott el mr. Woodford, – ismerős a név, nem ő készítette azt a sok képet a lengyel bevándorlókról, telepesekről?

- Dehogynem, pont az ő képeit és dokumentumait keresem.

- Már nincsenek az erőd irattárában, négy évvel ezelőtt kiselejtezték őket – szomorított el mr. Woodford, – de még fellelhetőek lesznek – nyitott új lehetőségeket, – a Fort Smith Városi Levéltárban. Önnek szerencséje van, ugyanis azt a gyűjteményt is én gondozom. Sürgős a dolog?

- Szeretném minél előbb megismerni a dokumentumokat, de ha az Önnek alkalmasabb, tíz nap múlva megint erre járok, és akkor akár több napot is rá tudok szánni a kutatásra.

- Rendben van, keressen meg a Városi Levéltárban, akkor már megint dolgozni fogok, esetleg addig elő is keresem az anyagokat. Érdekli még valami?

- Igen, abban az évben himlőjárvány is volt a telepesek között, annak a története is érdekelne, az áldozatok és a túlélők nevei egyaránt, meg ami még fellelhető.

- Amit tudok, előkeresem – intett mr. Woodford, – várom tíz nap múlva.

 

Nehezen ment a munka, sokat gondoltam az előttem álló kutatásra, a portásra és szerencsétlen sorsú menyasszonyára. Végül eljött a nap, és mr. Woodford minden várakozásomat felülmúlta.

- Ebben a nyolc iratkötegben mindent megtalál, itt vannak az eredeti jegyzőkönyvek, a papírok a vérdíjak kiírásáról és kifizetéséről, nézze, 400 dollárt kapott Keen Lámpás Fredért, 200 dollárt a két másik rablóért, összesen 225 dollárt a többiért. Ez bizony akkoriban hatalmas pénz volt! Itt vannak a fotók is, és meg van az 1857-es himlőjárvány áldozatainak listája is. Az irodámból nyílik egy kis kutatószoba, azt nyugodtan igénybe veheti, ha csönget, jön az irodaszolga és hoz kávét. Étkezni az Öreg Sasba menjen, itt van a sarkon.

 

Megköszöntem a segítséget, és zsákmányommal betelepedtem az apró kutatószobába. Lassan, sok pipázgatás közben végigolvastam a dossziék tartalmát, átnéztem a megsárgult fotókat, és mire végeztem, már tisztában voltam a tragikus eseményekkel. Az első jegyzőkönyv 1857. április 9.-én kelt, Fort Smith erődben, John Gillespie parancsnoksága alatt. „Alulírott Daniel Keen a mai napon a 313-as, 244-es, 245-ös, (itt hosszan sorolva a számok) körözvények alapján a részemre kifizetett, összességében 825 dollárt átvettem. További anyagi követelésem nincs, költségtérítésre nem vagyok jogosult.”

 

Daniel Keen boldogan, nagy reményekkel lovagolt ki a városból, vissza a telepesekhez. Ezzel a pénzzel már lehet mit kezdeni, menyasszonya családját is tudja majd segíteni, és az esküvő is hamar meglesz! A táborban Maciek Rozwarzewski, Aniela apja fogadta.

- Lenni baj, Dan, Aniela beteg, forró!

Bizony, szegény lány már a láz démonaival küzdött, a homloka szinte sütött, anyja sírva törölgette vizes ruhával.

- Csavarják hideg vizes lepedőbe, én visszamegyek a városba doktorért, orvosságért, csak lovat váltok!

Keen egész úton ostorozta szegény lovat, hogy minél előbb beérjen Fort Smithbe. Rövid kérdezősködés után megtalálta a doktort és rábeszélte, hogy jöjjön ki a telepesek táborába. Kendall doktor egylovas homokfutóján hajtott elől, mögötte nyelte a port a fényképész. Visszafelé sokkal hosszabbnak tűnt az út, de nem merte a doktort siettetni. Végre feltűnt a szekértábor, és Dan szinte rohant Rozwarzewskiékhez. A lány eszméletlenül feküdt, lepedőbe csavargatva. Dr. Kendall mindenkit kizavart a ponyva alól, és óvatosan kibontotta a vizes lepedőt. Aniela fogai kocogtak a láztól, és közben halkan nyögdécselt, ahogy a doki forgatta. A vizsgálat után Kendall doktor összehívta a telepeseket.

- Senki nem hagyhatja el a tábort – kezdte vészjósló hangon – a lánynak himlője van! Van még beteg a táborban?

Több család jelentkezett, kiderült, hogy már kilencen lázasak. A vizsgálatok után Dan kifizette a vizsgálatok díját, és adott pénzt gyógyszerre is. Mivel már ő sem mehetett be a városba, a doktor vállalta, hogy egy félig indián, félig néger szolgával kiküldi a gyógyszereket a tábor közelébe, a Szamár-sziklához. Ha akarnak valamit hozatni, a pénzt és a listát ott kell hagyni, a kért dolgok következő napra megjönnek majd. Szigorúak a járványszabályok, és a doktornak Fort Smith lakosaira is gondolnia kell, a himlő nem juthat be a városba! Ő az egyetlen, aki meglátogatja a telepes tábort, ő rendelkezik mindenről, rajta kívül már csak Istenben bízhatnak. Lassan teltek a napok, és a betegek száma egyre nőtt, a doktor szinte minden nap jött, és Rufus, a zambo szolga naponta kapott új megbízatást a Szamár-sziklánál. Ez a magányosan álló szikla messziről szamárfejre emlékeztetett, és a szamár „álla” alatt naptól-esőtől védve lehetett hagyni az élelmiszert, gyógyszert, és persze a pénzt is, ami rohamosan fogyott. Egyre több betegről kellett gondoskodni, és Daniel Keen becsülettel helytállt! A vérdíj rohamosan fogyott, de nem bánta, csak Anielát kapja vissza egészségesen, ha nincstelenül is házasodnak össze, majdcsak újra talpra állnak anyagilag. Közben meghalt az első beteg, és a telepesek szomorúan állták körül a friss sírt, ahova eltemették társukat, hazájától távol, idegen földbe, magányosan. Az első temetést már másnap újabbak követték, négy nap alatt kilenc életet követelt a himlő. Aniela állapota is tovább romlott, és már anyja is beteg lett. Keen tehetetlenül nézte haldokló menyasszonyát, fogta a kezét, és egy szebb farmerjövőről suttogott a fülébe. Ha egyszer-egyszer Aniela felébredt, hálásan nézett a fiúra, aki könnyes szemmel ült az ágya mellett. És eljött a szomorú nap, Aniela is elment. Anyja másnap követte, és a családapa, Maciek Rozwarzewski is belázasodott. Már alig volt a táborban épkézláb ember, a kevés egészséges éjjel-nappal dolgozott, ápolta a betegeket, temette a holtakat. Dan naponta kilovagolt a Szamár-sziklához. Egyik nap nem találta a szikla alatt vásárolt dolgokat. Óvatosan körbejárta a sziklát, és idegen lovas nyomait fedezte fel. A szállítmányt ellopták! Gyorsan visszavágtatott a táborba újabb listát írni, és újabb pénzért. Hát igen, a pénz. Az egész táborban már csak neki volt pénze, a többieknek mind elfogyott, mert az orvosság és a doktor sokba került. De ő nem bánta, hogy elfogy a pénze, érezte, a vérdíj nem hoz rá szerencsét, így viszont jóra tudja fordítani. Letette a listákat és a pénzt a szikla alá, majd visszalovagolt a táborba. Másnap megint nem volt ellátmány, csak egy ákombákom levél Rufustól: nem van penz, hónap meggin gyövök. Ezek szerint a pénzt ellopták! Megint körbejárt, és újra ugyanazokra a nyomokra lelt! Valaki azt hiszi, neki teszik ki a pénzt? Visszalovagolt a táborba, újabb listát írt, újabb pénzt tett mellé, de ezúttal magához vette a Colt Navyt is. A sziklánál letette a pénzt, és nagyot csapott a ló farára, mire az engedelmesen visszaindult a táborba. Dan megbújt a szikla tövében. Hajnalban egy ló lépteire ébredt. Revolverét kézbe kapva kilesett a rejtekhelyről. Egy szép sárga lovon, ezüstös mexikói nyeregben ülve puskával a kézben nézegette a nyomokat valaki. Aztán, a nyomolvasás eredményével elégedetten visszalökte a puskát a nyeregtokba, és leszállt a lóról, a kantárt lazán rátekerve egy fácskára. Még egyszer körülkémlelt, és elégedett képpel ment a szikla felé. Keen visszahúzódott az árnyékba, a mexikói pedig odalépett a kis csomaghoz, felvette és miután belenézett, bedugta a poncsója alá. Keen rákiáltott:

- Hombre, az nem a tied!

A mexikói varázslatos gyorsasággal rántott fegyvert és tüzelt. Elhibázta. Dan odébb lépett, és ő is lőtt. Golyója keresztülment a poncsón, de nem tett kárt a haramiában, aki újra lőtt. A golyó a fényképész bal vállába fúródott, de a válasz már úton is volt, a mexikóit letaglózta a lágyólom lövedék. Keen fejét vesztve újra és újra lőtt, a poncsón egyre nagyobb véres foltok keletkeztek. Végül kiürült a Colt, és Keen az izgalomtól reszketve ment oda a holttesthez. A poncsó alatt megtalálta az előző listát a pénzzel, a lovon pedig ott volt az ellopott szállítmány maradéka.

- Nyugalom Dan, Malden seriff vagyok, ne jöjjön közelebb! Kendall doki küldött, de amint látom, elkéstem. Vegye vissza ami az öné, no meg ami még kell, a hullát meg hagyja ott, róla majd gondoskodom. Ha megvan, menjen távolabb, nem akarom elkapni a himlőt!

Keen mindent összeszedett, elvette a haramia fegyvereit, letette a kőre a legújabb listát és a pénzt, majd felült a mexikói lovára, és távolabb ment. A seriff odalovagolt a sziklához, felvette a pénzt és a listát, majd megvizsgálta a halottat.

- Szerencsés keze van, Dan, maga egyszer még meggazdagszik a vérdíjakból, erre a pofára egy százas volt kitűzve, majd odaadom a pénzt a dokinak.

A következő héten lecsillapodott a járvány, igaz, alig maradt élő ember a táborban. Maciek Rozwarzewski egész családjával együtt áldozatául esett a himlőnek. A szülők és a négy szép lány mind sírba került. Azokat a szekereket, ahol beteget ápoltak, felgyújtották a holmival együtt, mindössze négy szekér maradt meg, köztük a fényképész felszerelése. Daniel Keen visszahajtott Fort Smithbe, kifizette a doktornál a hátralékát, majd az erődben aláírta az utolsó jegyzőkönyvet. „Alulírott Daniel Keen a mai napon a 308-as körözvény alapján a részemre kifizetett 100 dollárt átvettem. További anyagi követelésem nincs, költségtérítésre nem vagyok jogosult. Kelt Fort Smithben, 1857. június 16.-án.”

 

Elgondolkozva csuktam be az utolsó aktát. Mennyi kín és szenvedés ilyen rövid idő alatt! Mennyi eltemetett álom, mennyi meghiúsult terv! Mi maradt az egészből? Nyolc aktacsomó, és egy öreg ember fájó emlékei, süppedt sírhalmok a Szamár-szikla közelében. Másnap kimentem a sírokhoz, és kivittem magammal a helyi fényképészt. Több felvételt csinált, és külön kértem egy felvételt arról a keresztről amin girbegurba betűkkel ez állt: Aniela Rozwarzewska élt 17 évet 10. 06. 1857. Másnap bementem mr. Woodford irodájába, megköszöntem a segítségét.

- William, még egy kérésem lenne, szeretnék másolatokat kapni az aktákról, és főleg a képekről. Megoldható?

- Persze, van egy öreg írnokunk, majd ő lemásolja az egészet, a képeket meg majd a fényképész reprodukálja. De nem lesz olcsó, megér ez Önnek annyit?

- Azt hiszem, meg. Megint tíz nap múlva jövök erre, addigra elkészülnek a másolatok? Kinek és mikor fizessek?

- Hagyjon itt ötven dollár előleget, a többit majd kifizeti, ha megjött.

Így is tettem, és elindultam, hogy végre pénzt is keressek. Most gyorsabban telt az idő, és hamarosan át is vehettem a nyolc aktát és a fényképeket. Az öreg írnok nagyon szép munkát végzett, és a fényképek is remekül sikerültek. Belőlük két-két példányt rendeltem, és külön is csomagoltam őket. Az út hátralevő része eseménytelenül telt, kötöttem pár jó üzletet, és ócska Fordom szinte magától elindult hazafelé. Otthon aztán két nap alatt tisztába tettem az úti elszámolásomat, és elindultam az irodaházba, a Russel Gun & Ammunitions céghez. Az öreg portás kedvesen fogadott.

- Megjött, fiatalember? Jó útja volt?

- Jó utam volt mr. Keen, és Önnek is hoztam valamit. Most mennem kell elszámolni, de ha végeztem, este meglátogathatnám otthon? Sok mesélnivalóm van.

- Jöjjön fiatalember, a North Lane tízben lakom, este várom.

 

Szép, rendezett lakásban élt az öreg, egyedül. A politúros asztalra ki volt készítve egy üveg whiskey két metszett pohárral, és egy faragott tálban mogyoró. Leültünk, mr. Keen töltött, szótlanul ittunk. Nem sürgetett, én pedig a szavakat keresgéltem. Végül belevágtam, és elmeséltem az öregnek mindent. Fátyolos szemmel, de kihúzott derékkal hallgatott, aztán kitettem az asztalra fényképeket, először az ő képeinek a másolatát, aztán azokat, amiket a sírokról csináltattam.

- Mr. Keen, végezetül itt van, ami még fellelhető volt az egykori temetőből.

Reszkető kézzel nyúlt a képekért, és amikor olvasta a kereszten: „Aniela Rozwarzewska élt 17 évet 10. 06. 1857.” akkor felsóhajtott, és elcsukló hangon mondta:

- Fiatalember, elmondhatatlanul örülök, hogy felkutatta nekem ezt a helyet, mivel tudnám ezt meghálálni?

- Mr. Keen, nekem elég fizetség volt, hogy megismerhettem ezt a szomorú, de mégis nagyszerű történetet.

- Azt hiszem, azért tudok valami olyat adni, aminek örülni fog!

Az öreg felállt, és a másik szobából átcipelt egy eredeti Wells Fargo & Co. pénzesládát. Mellényzsebéből elővette a kulcsot, kinyitotta a ládát, és kivett belőle egy rongyba tekert csomagot. Érdeklődve néztem, ahogy kicsomagolta.

- Ezt a Colt Dragoont vettem el a mexikói banditától 1857-ben, és mert tudom, hogy gyűjti az ilyesmiket, hát magának adom. A történetét már ismeri. Jöjjön el máskor is, a házam mindig nyitva lesz maga előtt.

Hálás szívvel köszöntem meg az értékes ajándékot, és még sok estét töltöttem el az öregnél, kicsit iszogattunk, rágcsáltuk a sós mogyorót, és én mindig csillogó szemmel hallgattam lenyűgöző történeteit a Vadnyugat hőskoráról.  

 

 

M.G. Rooster

 Némethy Géza

 2008.