Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az idő csapdájában

2018.04.17

Az idő csapdájában

 

1899. Már csak egy év van hátra, és új évszázad- évezred kezdődik. Vajon kinek mit fog hozni az új évezred? A szekér elé kötött két öreg öszvér lustán ballagott a kevés megmaradt prérin, Clem bóbiskolt a bakon, nem zavarta a szekér zötykölődése, csak a fájós dereka ébresztette fel időnként. Olyankor ránézett a két öreg öszvérre, kicsit megsuhogtatta az ostort – csak úgy miheztartás végett, nem akarta bántani az öreg jószágokat – és megint visszaszunnyadt. Alkonyatkor elérte kedves táborhelyét, kifogta az öszvéreket, és neki látott a táborverés régen begyakorolt műveleteinek. Sátor ide, tűzrakó, bogrács, serpenyő oda, az öszvérek kikötve, ellátva, boldogan majszolják a kimért esti adagjukat, és az öreg kutya, Bear, lustán hever a tűz mellett. Pontosan tudja, hogy ma már estig nincs sok dolga, majd éjjel lesz feladata, őrizni a tábort. Egyelőre csak hever, néha a hátát dörzsöli a földhöz (nem az élősködők bántják, csak jól esik a vakarás), és amikor Clem elkezd főzni, hirtelen éber lesz, és a teljes felkészültség állapotában nézi, mit csinál a gazda, mi lesz a vacsora. Öreg már, mint a gazdája, és nem harcra, hanem nyugalomra vágyik. Hirtelen megélénkül, ösztönei, érzékei jelzik, valaki közeledik, de hogy jó, vagy rossz ember, még nem tudja eldönteni, a farkát még csóválja, de morog.

- Hallgass, értelek, de még nem tudjuk, ki jön! Ha rossz a szándéka, csak feleslegesen árulsz el, ha jószándékú, minek megmorogni? Várjuk ki, ki az, és mit akar?

Clem, miután a kutyát korholta, elővette a revolverét és a puskáját, leellenőrizte, minden rendben van-e velük, és felkészült a találkozásra. Az idegen ló lassú léptekkel közeledett, mintha a gazdája sem lenne biztos a dolgában. Nagyon szép ló volt, foltos-rajzos, igazi painthorse indián ló, eléggé alacsony, mint az a fajtájukra jellemző, és a sörényébe tollak voltak fűzve, a tomporán meg festés volt billog helyett. Mint régen, amikor még az indiánokkal való találkozás életre-halálra szóló küzdelmet jelentett. De most? A ló hátán nem ült senki, és ez nem jelentett jót, Clem nyugtalanul vonult fedezékbe, puskáját szorongatva. Hirtelen, mint a könnyű, nyári szellő simítása, egy kés jelent meg a torkánál, mozdulni sem mert.

- Ne mozogj, ki vagy?

- Clem, a városból. Csak kijöttem egy kicsit pihenni, a harchoz már öreg vagyok, de új barátot még szerezhetek.

A kés eltűnt a torkáról, és egy sasszárny darabja jelent meg a szeme előtt.

- Felhőjáró Sas vagyok, talán az utolsó szabad indián. Főztél kávét?

- Ott a tűzön, mindjárt forr. Hamarosan lesz sült szalonna, bab hagymával, kukoricakenyérrel, és utána még elfelezhetünk egy barackkonzervet is. Harcolni akarsz, vagy enni?

- Először inkább enni.

Egy villanás, és Clem előtt már ott állt az indián. Talán még nála is öregebb volt, szép hímzett ruhája, egyszerű, de tekintélyt parancsoló fejdísze elárulta, hogy hajdan nagy tekintélyű harcos, esetleg hadifőnök volt. Eres-ráncos kezében egy ismétlőpuska állt szilárdan, miközben a másik kezével eltette a szépen faragott nyelű kést. Clem lassan, óvatosan felállt, és odament a tűzhöz. Rakott rá még fát, és elővette az öreg, öntöttvas serpenyőt, ami egy személynek nagy volt, két személynek kicsit nagy, három embernek meg kicsi. Egy darab szalonnával kikente, és feltette a rácsra. A serpenyő hamarosan füstölni kezdett, ekkor rárakott hat szelet húsos szalonnát. Elvégre vendég van! A szalonnák percegve pirultak, közben hagymát aprított, és kibontott két babkonzervet. Csöndes, kaján mosollyal felaprított két csípős paprikát is. Úgy gondolta, a hagymás bab talán nem lesz elég tartalmas, ezért egy régimódi zománcbödönből kibányászott egy kis előre lesütött húst a zsír alól. Az indián közben kényelmesen elhelyezkedett a tűz mellett, és rágyújtott egy vörös, szent pipakőből készült pipára, és előkészített egy kisebb, kevésbé díszes pipát vendéglátójának.

- Már csak várni kell egy kicsit, és ehetünk. – mondta Clem.

- Ráérünk, ülj le te is, és pipázzunk együtt. Elkészítettem a pipádat.

Clem tudta, ez megtiszteltetés, és úgy is állt hozzá. Kalapját feljebb tolta, kezét megtörölte, bajuszát kétfelé simította, és leült, hasonló testtartásban, mint az indián. Megvárta, amíg felé nyújtja a pipát, jobb kezét a szívére téve átvette, miközben bólintott. Szó nem esett, csendben élvezték a dohány ideglazító hatását, és némán fürkészték egymást.

- Főnök, mi járatban vagy erre? Már húsz éve itt lakom, de még nem láttalak!

Nagy csönd következett. Az indián, mintha bántotta volna a kérdés, egyelőre nem felelt. Clem türelmesen várt, csak a pipák szortyogása, és a sülő szalonna sercegése hallatszott. Bear közben közelebb húzódott az indiánhoz, aki váratlanul a fejére tette a kezét.

- Szép kutya, okos kutya!

Bear olvadó tekintettel hanyatt vágta magát, felkínálva puha hasát egy kis vakargatásra, és Felhőjáró Sas értette a kívánságot. Csöndes és békés percek következtek, a kutya kimondhatatlanul élvezte az öreg indián kényeztetését, miközben Clem kicsit sértődötten nézte, miként hódol be a kutyája az indiánnak.

- Megalkuvó dög! – morogta magában, de ő sem nem tudta magát kivonni az indián hatása alól. Hirtelen úgy érezte, évek óta ismeri Felhőjáró Sast, pedig ma látta először. Kíváncsian várta, mikor fog megszólalni, közben pedig a vacsorával foglalkozott. A szalonnák szépen megpirultak, kivette őket egy bádogtányérba, és a serpenyőbe belezúdította a babot, és pár darab sült húst is. A húst nem akarta megpirítani, csak összefőzni a babbal-hagymával, és a csípős paprikával. Közben a szekérről leszedett két alacsony ülőkét, és egy pirinyó asztalkát, megterített, kitette a kukoricakenyeret, és két ónbögrébe whiskyt töltött. Az indián mintha ott sem lett volna, elmerült a saját világában, keze a kutya szájában, tekintete a semmibe veszett. Váratlanul megszólalt.

- Felhőjáró Sas vagyok, népem utolsó főnöke, talán utolsó túlélője, és a Nagy Szellem, a mindentudó főnökünk, ahogy Ti mondanátok, Istenünk akaratából bolyongok a lét és elmúlás keskeny mezsgyéjén, az idő fogságában. Túléltem mindent, és nem értek semmit. A Nagy Titok még nem tárta fel előttem sem a múlt értelmét, sem a jövő üzenetét. Az idő csapdájában élek, és ahogy látom, te is.

- Végigharcoltam a polgárháborút, az indián háborúkat, öltem, mert kellett. Nem bánom. Meg kellett tennem. Amit igazán bánok, az az elvesztegetett idő, hogy nem láttam a gyerekeimet felnőni, hogy a harc elszakított a családtól. Már megöregedtem, és az emlékeim nyomasztanak, ezért próbálok minél többet egyedül lenni, fájó emlékeimmel.

- Én gyerekfejjel végigéltem minden mészárlást, amit a fehér ember velünk szemben elkövetett. Elvesztettem a családom, atyám, anyám és nővéreim mind a fehérek golyóitól estek el, felkoncolták őket. Én maradtam meg egyedül. Később egy másik törzsbeli asszonyt vettem magamhoz, másik törzshöz csatlakoztam, de a washitai vérengzésben őket is elvesztettem. Bosszút álltam 1867-ben a Little Big Horn mellett, de a lelkem nem nyugodott meg. Nem szereztem új asszonyt, nem alapítottam új családot, azóta magányosan élek. Szívemben a bosszúvágy már elmúlt, nem értem a világot. Mire volt jó mindez? Kinek volt jó? Az indiánok lassan eltűnnek, a fehér ember meg tönkre teszi a világot.

- Mi akkor azt hittük, helyes, amit teszünk. Nem gondoltunk arra, hogy a másik oldalon is apák, feleségek, gyerekek vannak, harcolni küldtek minket, és mi harcoltunk. Mi maradt belőle? Csak a fájó és szégyenletes emlékek, a soha be nem hegedő sebek a lelkünkben, a megnyomorított testünk, és a harcokban meghalt szeretteink emléke. Én még szerencsés vagyok, mert a harcok után feleséget találtam, gyerekem, fiam született, aki asszonyt talált, és gyereket vár. Talán ő már egy jobb világban fog felnőni.

- Ha ez a Nagy Szellem akarata, így lesz. A család fontos, az utód továbbviszi apja hagyatékát, szellemét. Kérem a Nagy Szellemet, hogy a te unokád egy jobb és igazságosabb világban nőjön fel! De mi marad nekünk, a régi harcok túlélőinek? Csak a fájdalom, a magány? Mikor találunk megnyugvást? Mikor szabadulunk meg az idő csapdájától, és mikor kerülünk át egy másik világba, ahol az idő és az emlékek már nem fájnak, nem nyomasztanak, ahol találkozunk elvesztett hozzátartozóinkkal, szeretteinkkel?

- Főnök, értelek. Nekem is hasonló gondjaim vannak, engem is nyomasztanak a régi harcok emlékei, és én is rettegek a jövőtől. Szégyellem, hogy szeretnék még egyszer igazán, szívből harcolni, ölni, vagy meghalni, mert engem erre neveltek.

- A harc a férfiak vágya és dicsősége. De mire vezet? Özvegyekre, árvákra, sírásra, keserűségre és nyomorra. A dicsőség meg elmúlik, marad a magány, és az idő csapdájában nem leled a nyugalmad. Minden férfinak kell a harc, a szeretkezés, az utód, aki továbbviszi csatabárdját, az asszony, aki elsiratja, a testvér, aki megbosszulja, de mire való az egész? Nem lenne jobb a béke? Nem lenne jobb a megértés?

- Felhőjáró Sas, értem a gondolataidat, de én sem tudom a megoldást.

Csöndben pipáztak tovább. Clem időnként kavart egyet a serpenyőben, aztán két bádogtányérban tálalt. Nem szólt, csak egy gesztussal jelezte, Felhőjáró Sas szívesen látott vendég a vacsoránál. A főnök bólintott, és csöndben, nagy élvezettel megették együtt, amit Clem főzött. A húsos-hagymás bab és a szalonna után még ettek egy kis barackkonzervet, amit Clem pár korty whiskyvel bolondított meg, aztán gyorsan elmosogatott, és megint leültek pipázni.

- Fehér testvérem, ettünk, pipáztunk, beszéltünk. Itt az ideje a harcnak, de a régi módon, nem életre-halálra, csak a dicsőségre. Küzdjünk meg, hogy lelkünk szárnyaljon, mint a sas, érezzük a dicsőséget, de ne öljünk, harcoljunk a győzelemért, lelkünk megnyugvásáért.

Clem bólintott, letette fegyvereit, nehogy kísértésbe essen és öljön. Mert érezte, ez a harc nem a gyilkolásról szól. Felhőjáró Sas is letette fegyvereit, pipáját, levette díszeit, csak az amulettje lógott a nyakában. Látszott, fiatal korában félelmetes harcos lehetett, és még mindig erőt sugárzott, ahogy félmeztelenül állt a tűz mellett. Bear félre húzódott, megérezte, hogy ebbe a küzdelembe neki nem szabad bele avatkoznia. A két öreg harcos kifeszítve mellkasát körbe járták egymást, és az öreg indián elkezdett énekelni, a harci dalát énekelte. Clem imádkozott, pedig Istennel már jó ideje hadilábon állt, már elvesztette a hitét.

A küzdelem heves és gyors volt. Ne szaporítsuk a szót, Clem maradt alul, az öreg indián félelmetes harcos volt, ereje még szinte a régi, és hamar maga alá gyűrte ellenfelét. Clem eszméletlenül feküdt a földön, bár nem érte komoly sérülés.

Másnap Clem egyedül ébredt, az indián már nem volt ott, és látogatása bizonyítékaként ott volt Bear nyakán egy sastoll, hogy tudja, ők is az idő csapdájában vannak, ami elmúlt, az elmúlt, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Az IDŐ már csak ilyen, csapdájából senki sem szabadulhat. Távolról egyre erősödő lódobogás hallatszott, és hamarosan egy tajtékzó lovon megérkezett a veje, Rob. Leugrott a lóról, és csatakosan, de sugárzó arccal mondta:

- Clem bácsi, megszületett a fiam, az unokád!

 

 

M.G. Rooster

Némethy Géza

2018.