Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az aranyásó hagyatéka

2010.10.19

 

Kép

 

 

Az aranyásó hagyatéka

 

Hazaértem végre! Úgy éreztem, ez volt az eddigi leghosszabb utam, a munka sem ment úgy, ahogy az elvárható lett volna, gondolataim gyakran elkalandoztak, egy lány arca, mosolya volt előttem. Végül nem bírtam tovább, levelet írtam neki. A levél elég hosszúra sikeredett, és tudtam, választ már csak otthon kaphatok. Mikor hazaértem, a válasz tényleg ott várt már a postaládámban. Nem volt olyan hosszú, mint amit én írtam, de a tartalma boldoggá tett! Már csak két napot kellett várnom, a vacsorameghívás akkorra szólt. Délután elmentem a borbélyhoz, megborotváltattam magam, a hajam is megigazították, új kalapot is vettem erre az alkalomra. Kicsit nevetségesnek tűnhet ennyi felhajtás egy vacsorameghívás miatt, de Ő hívott meg, Lilian, öreg portás barátom egyetlen élő rokona, aki melegbarna szemével, vidám mosolyával valósággal megbabonázott, akinek a képe hetekkel ezelőtt bevésődött – úgy érzem örökre – a szívembe! Szépen kicsinosítva indultam a North Lane tízbe, mr. Keen otthonába, útközben beszerezve még pár apróságot. Egy üveg Tennessee Whiskey Dan bácsinak, egy kis francia parfüm Liliannek, és természetesen egy csokor vörös rózsa, amit kizárólag az én rendelésemre hozatott meg a boltos. Ott álltam az ajtó előtt, megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy becsöngessek, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó!
- Jöjjön be, Herb – szólalt meg mosolyogva Lilian, – megéreztem, hogy már megjött. A vacsora hamarosan készen lesz.
Nemhogy megmozdulni, megszólalni sem tudtam. Lilian kedves arcán kívül megszűnt létezni a külvilág, csak a két gyönyörű szemet, a kedves mosolyt láttam földbegyökerezett lábbal.
- Na, jöjjön már be! – fogott kézen a lány. – Az ember azt hinné, talán egy szobor áll az ajtó előtt!
Hirtelen felocsúdtam, és még mindig Lilian kezét fogva beléptem a házba. Mr. Keen a szalonban várt.

- Jó estét, Herb. Milyen útja volt?
- Köszönöm, meglehetős. Alig vártam már, hogy itt lehessek – mondtam, még mindig a lány kezét szorongatva.
- Ha nem engedi vissza Liliant a konyhába, odaég a vacsora – figyelmeztetett Dan bácsi, – és akkor éhen maradunk.
Még mindig nem akartam elengedni a kezét. De muszáj volt, mert különben nem tudtam volna átadni az ajándékaimat. Az öreg szokás szerint örült az italnak, Lilian komoly arccal vette át a parfümös üveget, kinyitotta, és beleszimatolt. Nem szólt, csak a szeme ragyogott, és akkor átadtam a rózsákat, mire elpirult, majdnem olyan piros lett, mint a virágok. Elmondhatatlanul édes látvány volt. Arcát a rózsák közé rejtette, és kiszaladt a szalonból. Az öreg mosolyogva nézte a jelenetet, töltött két pohárba, és akkor végre leültem mellé a szépen megterített asztalhoz. Egy darabig mindenféléről beszélgettünk, de az csak szokványos, „társasági” csevegés volt, nem az a meghitt társalgás, amihez itt hozzászoktam. Az az igazság, hogy nagyon zavarban voltam, és mr. Keen látható élvezettel nézte a zavarom. Ekkor végre megjelent Lilian egy nagy tállal, amiben remek csirkeleves volt.
- Egy lábadozó betegnek – utalt az öreg múltkori betegségére, – jót tesz a csirkeleves, új erőt ad!
Szedett mindhármunknak, és elkezdtünk enni. Nekem ugyan gombóc volt a torkomban, de a finom leves, és Lilian közelsége feloldotta. Utána remek bifszteket kaptunk, aranylóra sütött hagymakarikákkal és krumplival, a húson egy tükörtojás is díszelgett, és remek sötét szósz is volt hozzá. A vacsorát almás pitével és tejszínes eperrel fejeztük be. Életem eddigi legjobb vacsorája volt! Lilian leszedte az asztalt, és pillanatok alatt elmosogatott. Mi közben rágyújtottunk, és szopogattuk a whiskeyt. Én változatlanul zavarban voltam, Dan bácsi változatlanul élvezte a helyzetet, a zavaromat. Amikor Lilian végzett a konyhában, ő is kapott egy pohárka whiskeyt. Leült mellém, összenéztünk, és közelebb húztuk egymáshoz a székeket. Várakozón néztünk az öregre, vártuk az újabb történetet. Mr. Keen ivott még egy kortyot, és elkezdett végre mesélni.

 

 

Már meséltem nektek Denverről, az a város akkoriban elég viharos hely volt, a bűn melegágya. Mulatók, szerencsebarlangok, kuplerájok, tisztességes ember kevés lakott a városban. Akkoriban mindenki Denveren ment keresztül a Sziklás-hegység új aranylelőhelyei felé, és visszafelé erre hozták az aranyszállítmányokat is, már amit nem raboltak el útközben. Gyakori volt a lövöldözés, késelés. Míg ott voltam, még hatósági felkérésre is kellett képeket készítenem, a lelőtt rablókat örökítettem meg a bűnügyi nyilvántartás számára, no meg elrettentő célzattal is, mert a képeket kiszögezték a seriff hivatalának falára is, hogy mindenki láthassa. Egy darabig ott dolgoztam Denverben, de aztán elkapott engem is az aranyláz, és a fotográfus-szekér rúdját én is nyugatnak fordítottam. No, nem az arany miatt, az akkor sem érdekelt különösebben, hanem az aranyásók világára voltam kíváncsi. Úgy gondoltam, megörökítem az ő életüket is. Igazság szerint jó üzletre is számítottam, bár akár ingyen is fotografáltam volna őket, annyira érdekesnek találtam azt a nyomorúságos világot. Micsoda alakok nyüzsögtek a bányavidékeken! Mocskos ruhájú, elnyűtt emberek, de büszkék és álmodozók, mindannyian hittek a meggazdagodásban, a szebb jövőben!

 

 

(Ekkor szép csendben megfogtuk egymás kezét az asztal alatt, és Lilian könnyedén a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem rajta az új parfüm mámorító illatát, és boldogan hallgattuk tovább a történetet.)

 

 

Sokan hittek a meggazdagodásban, de az csak keveseknek adatott meg az aranyásók közül, inkább az őket kiszolgáló emberek, iparosok, kereskedők, a szórakoztatók és a hamiskártyások gyűjtöttek vagyonokat. Mi tagadás, én is nagyon jól kerestem akkoriban! Sokan arannyal fizettek, minden üzletben ott volt a kétes hitelességű aranymérleg, és a fémvizsgáló hivatalnál egy táblára minden nap kiírták az arany árfolyamát. Persze minden beváltásnál csúnyán becsapták az aranyásókat, de ők ezt vagy nem vették észre, vagy csak egyszerűen nem mertek szólni érte. Fegyvere kevés embernek volt, de nem is értettek hozzá igazán, szinte minden párbajban ők húzták a rövidebbet, míg a hírhedtebb rablóknak, hamiskártyásoknak egyre nőtt a bűnlajstromuk. A kitermelt aranyat havonta kétszer szállították el, de a szállítmány gyakran nem jutott el Denverig. Ami aranyhoz hozzájutottam, azt mind vegyszeres üvegekbe rejtettem, és előhívót, fixírt, ilyesmiket töltöttem rájuk. Csak egy kisebb zacskó aranyat hagytam elől, hogy ha ki akarnak rabolni, hadd higgyék azt, mindössze ennyi van nálam, ne keressék a többit. Készpénz sem volt sok a szekéren. Már több mint fél éve voltam a bányatelepen, amikor úgy gondoltam, ideje lenne odébbállni, mert többet ugyan még láthatok, de mást már nem. Mindent láttam már, vért, verejtéket, munkába belenyomorodott, megroppant gerincű embereket, kiterített halottakat a szalonok mocskos asztalán, meglincselt rablókat és felakasztott tolvajokat. Megundorodtam az egésztől, megint tiszta, rendezett életre vágytam. Mikor híre ment, hogy hamarosan elköltözöm, egyik este felkeresett egy aranyásó.
- Mr. Keen, úgy érzem, Önben megbízhatok. A jövő héten szállítják el a kitermelt aranyat, akkor küldöm be Denverbe az egész vagyonom. Mr. Keen, félek. Családom van Keleten, az ő jövőjükről van szó, nem akarom, hogy a munkám gyümölcse a rablókat gazdagítsa, segítsen nekem!
- Én nem vagyok sem seriff, sem postakocsi – válaszoltam, – és felelősséget sem tudnék vállalni az Ön aranyáért! Ha engem kirabolnak, nem tudom Önt kártalanítani.
- Én bízom Önben, mr. Keen. Ki is terveltem, mit kellene tennünk. A kitermelt arany helyett – mert azt az Ön szekerére tennénk fel, – homokot teszek a zacskókba, és azt adom fel a szállítmányba. Sőt, magam is a szállítmánnyal utazom, mintha a saját aranyamra vigyáznék. Ez alatt Ön simán eljuthat Denverbe, ahol talán már biztonságosabb lesz a helyzet, és onnan már én vinném tovább keletre.
- A terv jónak tűnik, de még így is nagyon veszélyes. Mi van, ha engem is kirabolnak? Ha nálam megtalálják az aranyat, biztosan vagy lelőnek, vagy lopásért felakasztanak!
- Egyszerű a dolog, Ön is adjon fel a szállítmányba néhány zacskó homokot, és híresztelje el, hogy az itteni keresetét inkább a biztonságosnak vélt szállítmánnyal küldi be a városba. Önt itt már mindenki ismeri, el fogják hinni, és akkor baj nélkül eljut az arannyal Denverbe. És nem is kívánom ingyen, meg fogom fizetni a fáradozását.
- Barátom, ha segítek, akkor nem pénzért segítek! Én nem vagyok eladó!
- Bocsásson meg mr. Keen, nem is úgy gondoltam! Csak szerintem mégis járna valami a szívességéért, a kockázatért.
Végül megegyeztünk, és az aranyásó ötlete alapján elkezdtem felszámolni az üzletem, és az „aranyamnak” szabványos bőrzacskókat vásároltam. A homokkal teli zacskókat hivatalosan feladtam a szállítmány közé, és az egyik szalonban búcsúestet szerveztem. Ezalatt az aranyásó, nevezzük végre meg, mr. Chase Moriarty, felrakodott a fotográfus-szekérre. Hajnalban elindult a szállítmány, és csak déltájban ébredtem, a rossz whiskytől zúgó fejjel. Kijelentkeztem a szállodából, és keletnek fordítottam a lovakat. Nem hajszoltam őket, mert a szekér túl volt terhelve, és különben sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy sürgősen Denverbe akarok érni. Így aztán több napig tartott az út. Utolsó napon aztán beértem az aranyat szállító kocsit, legalábbis ami megmaradt belőle. A kocsit felgyújtották, és a kocsist a kísérőkkel együtt mind egy szálig lelőtték. Ott feküdt a porban mr. Moriarty holtteste is. Hiába volt a jó terv, nem élte túl a szállítást. A holttesteket félrehúztam a leégett kocsi mellől, letakartam őket, és indultam tovább Denverbe. A városba érve azonnal megkerestem a békebírót, és elmondtam, mit láttam az úton. Hamarosan kis csapat fegyveres indult a kirabolt kocsihoz, eltemetni a holtakat, felkutatni a nyomokat, és üldözőbe venni a rablókat. Én közben a béristállóban elhelyeztem a lovakat, és két kézitáskával bejelentkeztem a szállodában. A portán, nagy meglepetésemre, levél várt. Mr. Moriarty ezt írta:
„Mr. Keen! Amennyiben engem valami baj érne, és ez a levél eljut Önhöz, kérem, valahogy juttassa el az Önnél levő hagyatékom a feleségemnek és gyermekeimnek. Fáradozásáért tartson meg annyit az aranyból, amennyit elegendőnek gondol, biztos vagyok benne, nem fog becsapni. A másik levelet pedig adja oda a feleségemnek!”
A másik levélen rajta volt az özvegy neve és címe. Elgondolkoztam. Ha most hivatalosan feladom az aranyat erre a címre, akkor nem biztos, hogy odaér. Inkább kapja meg később a hagyatékot, de akkor tényleg kapja is meg! Négy nap múlva tovább indultam keletre, és két viszontagságos, sok munkával eltöltött hónap után felkerestem az özvegyet, és átadtam neki hiánytalanul a hagyatékot, és a levelet. Nem tartottam meg magamnak egy grammot sem belőle, nem éreztem volna tisztességesnek. Másnap a szállásomon felkeresett az özvegy.
- Mr. Keen, átnéztem szegény férjem hagyatékát, és a levél alapján hiánytalan. Miért nem vette el belőle az Ön részét?
- Asszonyom, így láttam helyesnek, az az Ön aranya, ebből kell felnevelnie a gyerekeket, ebből kell megélniük.
- De mr. Keen, ezt ingyen nem fogadhatjuk el – válaszolta az asszony, – mindenképpen adnom kell Önnek belőle! Kérem, ne utasítsa vissza, emberségét, becsületét már így is bizonyította!
Öt kis zacskó aranyat kaptam az aranyásó hagyatékából. Aztán az évek során, ha valamiért megszorultam, mindig beváltottam belőle valamennyit, ez a tartalék sokszor kisegített.

 

 

Uncle Dan elhallgatott, én töltöttem, és ittunk pár kortyot. Kissé nehéz művelet volt, mert közben nem akartam elengedni Lilian kezét. És ő sem az enyémet!
- Dan bácsi – szólaltam meg végre, – Ön Lilian egyetlen rokona?

- Igen, fiam, de hogy jön ez most ide? – kérdezte mosolyogva.
Letettem a poharamat, felálltam, ránéztem Lilianre, ő rám mosolygott.
- Mr. Keen, szeretem Liliant, szeretném megkérni a kezét, és azt hiszem, ebben a helyzetben Öntől illenék.
- Lilian, te mit szólsz a dologhoz – nézett a lányra az öreg, – kedvedre lenne?
Menyasszonyom megint rózsapirosra változott, rám nézett, két szép melegbarna szemében könnyek csillogtak.
- Igen, én is szeretem! Szeretlek Herb, amióta megláttalak!
- Akkor nincs mit tenni, a dolgot megfelelően el kell rendezni – állt fel az öreg, és átment a másik szobába. Lakat kattanása hallatszott, kis matatás, és visszajött.
- Ebben a zacskóban van az aranyásó hagyatékának a maradéka, Herb fiam, ezt vidd el az ékszerészhez, ebből csináltass két gyűrűt az esküvőre, talán még egy szép nyakláncra is elég lesz! – nyomta a markomba a kopott bőrzacskót. Meg sem tudtam szólalni. Lilian az öreg nyakába borult, majd végre engem is megcsókolt. Édes volt a csókja, mint a méz, az eljövendő boldogság ígéretével öleltük meg egymást.
- Van aztán még valami – szólalt meg némi torokreszelgetéssel Dan bácsi. – Nem vagyok teljesen vak, és még figyelni is tudok, láttam hogyan néztek egymásra, ezért a múlt héten megvásároltam a ház felső szintjét is, így van hol elkezdenetek a közös életeteket. Herb úgy is sokszor úton van, így én sem maradok egyedül, Lilianre is tudok vigyázni, és talán még megérem az unokám megérkezését is. Unokámnak nevezem, mert Liliant lányomként neveltem, és mostantól Te az én fiam vagy! Legyetek nagyon boldogok!

 

 

Ettől kezdve gyorsan peregtek az események. Az arany bőséges volt, a két jegygyűrűn kívül készíttettem még egy nyakláncot is, amibe egy nagy vörös rubinkövet foglaltattam, hogy mindig emlékeztessen arra az első pirulásra, és az esküvőre Lilian csináltatott nekem egy arany nyakkendőtűt, amire egy pici Coltot vésetett. Az esküvő napján beköltöztem a North Lane tízbe, az emeletre, és nagyon boldogok voltunk. Dan bácsi remek após volt, és idejében meg tudtuk örvendeztetni egy kis vasgyúró fiúunokával. Még a második unokát, a kis Liliant is megláthatta, 96 küzdelmes, de szép évet élt.

 

 

 

 

 

Némethy Géza, 2009.

Illusztráció: Berta Tamás, 2010.