Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vadonban

2011.03.02

A vadonban

 

Nem értem. Egyszerűen nem értem, hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe? Baktatok a hegyek között, a hátamon egy közel harminchét kilós Trapper Nelson csomaglétra, benne minden, amire szükségem lehet az elkövetkező két-három hétben, kezemet a Frontier karabély húzza, övemet tomahawk, kés és egy pisztoly. Előttem Doc Tom, mögöttem Stanton, szintén megrakva, felfegyverkezve. Köztük pedig én, aki mindig kerültem a bajt és a vitákat, de valahogy mind a baj, mind a viták mindig megtaláltak. Nyugodt, kényelmes életem volt a városban, közel volt a Susquehana folyó ahova pecázni jártam, és az Alleghany hegység, ahol remek vadászatokon vettem részt, éltem a megtakarított pénzemből, írogattam a novelláimat, a „nagy regényemet”, politizáltam, sokat és jókat főztem, ettem, most meg itt lihegek a hegyek között, kitaszítva a „civilizált” világból! Na, az a civilizáció is megéri a pénzét! Tulajdonképpen mindhárman ugyanannak a két embernek köszönhetjük a kitaszítottságunkat, na meg persze annak is, hogy nem tudtunk csendben maradni, felemeltük a szavunkat egy plakáton a város egyik lélektelen és kapzsi kereskedője ellen, aki nemcsak élelmiszert, de hamis whiskyt és lőfegyvereket is adott el az indiánoknak. Hiba volt, nagyon nagy hiba, mert a polgármester (maga is puskákkal és szőrmékkel kereskedik), le volt kötelezve a kereskedőnek, és ebből egyenesen következett, hogy csak mi húzhattuk a rövidebbet. Most felköltözünk a hegyekbe, amíg elcsendesedik a vihar a városban, mert már lincshangulatot szítottak ellenünk. Hiába no, Harrisburg bár városnak nevezi magát, sőt, Pennsylvania egyik legjelentősebb városának, mégis csak egy kis porfészek, ahol a polgármester, a seriff és néhány kereskedő nem csak a gazdaságot, hanem közéletet is uralja, mind saját zsebre dolgozik. Ha úgy adódik, megvesztegetéssel, ha úgy adódik megfélemlítéssel. Mindössze annyit értünk el, hogy kiűztek minket a „városból”, még szerencse, hogy sem az életünket, sem a vagyonunkat nem vették el. Nem is volt olyan régen, hogy a királypártinak kinevezett embereket megfosztották jogaiktól, vagyonuktól és életüktől, minden vizsgálat és bizonyíték nélkül, csak a csőcselék és az őket felhergelő vezetők döntése alapján. Még szerencse, hogy ennyivel megúsztuk, csak „időlegesen tanácsos” elhagynunk otthonunkat. Monoton gyaloglással telik a nap, mert nem sikerült lovat szereznünk. Lett volna egy, még alkudtunk is rá, de az öreg indián húsz dollárt akart érte kapni, ami egy ilyen csont és bőr gebéért valóságos vagyon. Próbáltam ugyan az öreget egy kis tomahawk lengetéssel jobb belátásra bírni, de nem engedett az árból még akkor sem, amikor a tomahawkom éle már a skalpfürtjét kezdte borotválni. Talán célra vezetőbb lett volna leitatni az öreg indiánt, de egyrészt nekünk sincs sok whiskynk, másrészt ahogy elnéztem, tán még engem is az asztal alá ivott volna. Így aztán most gyalogolunk a tűző napon, és csak magunkban átkozódunk. Már régen nem beszélgetünk, a levegőt inkább a gyaloglásra tartogatjuk, amúgy sem voltunk soha olyan közeli barátok, sőt. Most is csak a közös sors, a közös ellenség hozott minket össze, bár Doc Tommal már voltam egy-két ütközetben, de Stanton egyelőre ismeretlen számomra. Egy biztos, önbizalma az van, tán még sok is. Viszont elég pesszimista lehet, mert még hótalpakat is cipel, míg én abban reménykedek, hogy a havazás kezdete előtt visszatérünk a városba. Addig majd megleszünk a francia prémkereskedő elhagyott gerendaházában. Doc Tom vadászni akar, én alaposan felkészültem arra, hogy amit lő, azt megfőzöm-megsütöm, feldolgozom. Stanton vajon mivel akarja tölteni az időt? Nem néz ki valami dolgos embernek, de remélem fát vágni, vizet hozni azért tud, és ha harcolni kell, akkor sem fog elszaladni. A gerendaházat mindenáron meg kell majd védeni, mert nincs sem időnk, sem kedvünk újat építeni, és kínzócölöpön sem szeretnénk végezni. Alig van már hajam, ezért a skalpolást elkerülöm így is, úgy is, a skalpom értéktelen és balszerencsét hoz, de azért biztosan szívesen megkínoznának a vadak. Bár ahogy visszagondolok a városra, a lakóira, a két kufárra, nem vagyok benne biztos, nem ők-e a vadak, és az indiánok a civilizáltak? A jólét megrontja az erkölcsöket, és a város lakói romlott erkölcsű, jólétben élő gyáva polgárok gyülevész hada, akik szemforgatóan képesek „civilizált” külsővel barbár, erkölcstelen és tudatlan belsőt álcázni. O tempora, o mores! Senatus haec intellegit, consul videt, hic tamen vivit! (Ó idők, ó erkölcsök! A szenátus tudja, a konzul látja mindezt, ez mégis életben van!) Marcus Tullio Cicero mondta volt ezeket a mondatokat, amikor a szenátusban felszólalt a Catilina által szervezett összeesküvés ellen. Mily szép párhuzam! Mi is felszólaltunk valaki ellen, bár remélem, mi nem fogjuk úgy végezni, mint Cicero, akinek a levágott fejét végül közszemlére tűzték ki. Komor gondolatokat forgatva elmémben, meglehetősen izzadtan baktatok tovább a fehérlő csúcsok felé, a „ki tudja milyen lesz?” érzéssel a szívemben.

 

Csak egy pendülést, egy halk roppanást hallottam, de szerencsére ösztönszerűen elhajoltam egy tomahawk elől, aztán újra és újra! Nem akarok embert ölni, ezért inkább a Frontier vasalt tusával verem arcon a velem szinte egykorú indiánt, aki recsegő csontokkal zuhan el, miközben ellépek mellőle. Hatalmas dörrenéssel megszólal Doc Tom puskája, de ő sem akar ölni, ezért csak a támadója lábát lövi el, aztán a kilőtt puskát dorongként forgatva küzd két másik indiánnal. Egy pillanatnyi szusszanás, amint látom Stanton tomahawkot forgat, és már véres az a tomahawk. Közben megint magamra kell ügyelnem, puskámat két kézre fogva hárítom a rám záporozó újabb tomahawk csapásokat, és a Frontier karcsú agyazása egyre szilánkosabb lesz. Csak a cső nem sérüljön, agyazást majd faragok neki újat, már ha túlélem. Doc Tomnak is újabb ellenfél került, Stanton meg nem látom, mit csinál! Bumm!!! Hát ezt, vállba lőtte Doc Tom támadóját, én pedig még egy csapást fogok fel a puskával, majd egy jól sikerült mozdulattal, a puska csövével nyakszirten suhintom az indiánomat. Elnyaklik, de már tápászkodik is fel, és huss, eltűnik. Hirtelen csend lesz, összenézünk, mindannyian véresek vagyunk, de szerencsére ez majdnem mind indián vér. Stanton arca összekaristolva, nekem az egyik kezem már kékül is, alaposan rávertek a tomahawkkal, de egyben van. Doc Tom munkához lát, először Stanton arcát veszi kezelésbe, szerencsére nem kell varrni. Én előkapom a málhámból a whiskys demizsont, és szótlanul „fájdalomcsillapítunk”. A két eszméletlen indián is kap egy kis kezelést Doc Tomtól, aztán összeszedjük a motyónkat, meg az indiánok által hátrahagyott fegyverekből azokat, amiket még lehet valamire használni (nehogy megint ellenünk használhassák). Kilövöm a puskám, minden rendben van vele, csak furcsán néz ki. Újra töltünk, és nekivágunk a további útnak. Az indiánokat hagyjuk szépen, békésen pihenni, a társaik majdcsak összeszedik őket.

 

Alaposan kiléptünk, miközben igyekeztünk nem sok nyomot hagyni magunk után. Egy darabig a patakban is gázoltunk, hogy a nyomainkat elmossa a víz, fáradt lábainknak még jól is esett a hideg borogatás. A kékülő csuklómat is alaposan beborogattam a kristálytiszta, de jéghideg vízzel, három kendőt is kötöttem rá. A fájdalom így végre jelentősen enyhült. Alkonyatkor elértük végre a kéklő hegy lábánál levő kunyhót. Szép, erős gerendaház, aki építette, alapos munkát végzett. Vastag erős falak, sok lőrésszerű ablak, palakő tető a gyújtónyilak és viharok ellen, bent pedig hatalmas kandalló, és lám, lám, a francia is nagy gourmand lehetett, mert a kandallón kívül még egy remekbeszabott tűzhely is volt. Mi munka lehetett ide felcipelni azt a tűzhelyet!!! Szép, négyplatnis tűzhely kövekkel körülrakva, sütővel, még edények is voltak a falon és a polcokon. Bádog víztartály, folyóvíz. Mondjuk, a tartályt vödrökkel kell feltölteni, de megéri a munkát. De mindenütt kosz, törmelék, az asztal romokban, az egy szem ágy szintén, a házat láthatóan többször kifosztották. Szerencsére a konyhafelszerelés megúszta a pusztítást, a rongálást, de minden egyebet elég rendesen elintéztek. Egy sarkot megtisztítottam, hogy legyen hol lefeküdnünk, Doc Tom tüzet rakott, aztán Stanton egy furcsa védelmi rendszert épített az ajtóhoz, romos székekből és üres konzervdobozokból. Úgy látszik még mindig erősen tart az indiánoktól. Nem is ismeri őket. Crescit audacia experimento. (A gyakorlat növeli a merészséget.) Legalábbis Plinius így mondta, és remélem, Stanton tekintetében is igaza lesz. Amúgy ma éjszaka nyugodtan aludhatunk, mert az indiánok előbb hazamennek, elviszik a sérültjeiket, aztán tanácskozni fognak, és ha úgy döntenek, hogy meg fognak minket támadni, akkor még harci táncot is csapnak. Legalább két nap nyugalom vár ránk, addig kell gondoskodni magunkról, a további védelemről. Most viszont rajtam a sor, a fiúk éhesek. Egyelőre nincs nagy választék, de azért nekilátok lepényt sütni, és mivel már melegszik a víz, beáztatom a szárított húst, a ház mögül hozok egy rakás vadfokhagymát, tojás az sajnos nincs. De van szalonna, kipirított zsírjában megforgatom a fokhagymácskákat és a megáztatott szárított húst. Babot ma már nem főzök, mert nem lenne időnk kivárni, amíg megpuhul.

 

Megvacsoráztunk békességben, viszonylagos bőségben. A fiúknak ízlett a vacsora, és utána még a demizsont is meghúztuk, persze mértékkel. Holnap el kell kezdeni komolyan rendet tenni, lakhatóvá varázsolni a kunyhót. Doc Tomnak vadásznia kellene, lőhetne pár mosómedvét, remek zsírt lehet olvasztani belőle, amiben mindent nagyon ízesen meg lehet sütni. Persze egy szarvas is jól jönne, sokáig elég, és mintha egy füstölőt is láttam volna a ház mögött. Érdemes lesz körbenézni, hátha francia elődünk konyhakertet is csinált, talán terem még valami. Jó lenne pár tököt, kukoricát, babot találni, sokat segítene. Általában úgy szokták csinálni, hogy egy kupacba vetik a tököt, a babot és a kukoricát. A kukorica szárára felkapaszkodik a bab, a tök pedig nagy leveleivel betakarja a talajt, visszatartva a nedvességet. A nagy hármas, az indiánok hagyományos létfenntartói, tök, bab és kukorica. Még elvadultan is teremnek, tehát érdemes lesz körülnézni. Stanton pedig hasznossá tehetné magát a nagy, kétélű fejszével, a keresztfűrésszel. Bár az egyik kezem még mindig nagyon fáj, amint lesz elég faanyag, összeütök három tisztességes ágyat, elvégre ne a földön aludjunk. Remélem Stanton elég ügyes lesz az asztalosmunkában is, mert fél kézzel nem tudok mindent megcsinálni. Közben persze még a napi étkezésekről is gondoskodnom kell, aszerint, hogy Doc Tom mit hoz haza. Azt hiszem, ezeken a dolgokon már ráérek holnap is gondolkodni, a fiúk már elfújták a gyertyát, ideje aludni. Csak legalább ne horkolnának!!! Hiába no, mindig az alszik el először, aki horkol. Szép, jó álmot mindenkinek!

 

Lármás egy éjszaka volt. Elég nyugtalanul aludtam, zavart a kényelmetlen fekvés, társaim harsogó horkolása, és a tető alatt is motoszkált valamilyen rágcsáló, hogy a fene egye meg! Ha legalább mókus lenne, azt akár meg is ehetnénk, nagyon finom dolog a mókushús, csak persze nincs szegényen túl sok harapnivaló, és ha nem fejbe lőjük, akkor az a méretes ólomgolyó darabokra szakítja. De ha tisztán ejtik el, esetleg hurokkal, akkor remek mókusragut tudok készíteni, vagy akár bundázott mókussültet is. Persze nem az eredeti bundájában, hanem fűszeres tésztában sütve. Egy darabig a képzeletbeli mókusokat számolgattam magamban: négy mókus fejenként, és három repetának az tizenöt, de ha nagyon éhes a banda, akkor öt mókus fejenként és hat repetának, az már huszonegy mókus, ha zsírban elrakom, akkor legalább ötven kell, ha minden ismerősömet meg akarnám etetni, akkor fejenként ötöt számítva négyszázharmincöt darab… Aztán elaludtam. Reggel elsőként keltem, fájós derékkal, de legalább nem viszketett úgy a fejem, mint Doc Tomnak, aki ébredés után már vadul vakarta a haja tövét. Csöndes megjegyzésemre, miszerint egy darab szappan csodákra képes, elég dühösen morgott maga elé, és folytatta a fejvakarást. Én elkezdtem pakolni, mire a zörgésre Stanton is felébredt. Kimentünk a ragyogó napfényre, és némi küszködés után használatba vettük a kutat, meg a félreeső fabódét is. Stanton az egyetlen újságommal füstölte ki onnan a darazsakat vagy miket, elég dühös voltam miatta. Mondtam is neki, hogy: 1. a saját cuccait tüzelje el, 2. menjen vissza a városba friss újságért, 3. minden reggel hozzon egyet! Csak röhögött. Na, nem fogsz majd nevetni, ha találok valahol farkasfüvet (yerba de lobo), és beleteszem a reggelidbe! Három napig futkározhatsz utána a frissen füstölt bódédba!

 

Nekiláttam a reggeli készítésének. De jó lenne pár tojás! De nincs, tehát azt kell enni, ami van! Zsíron húsos szalonnát pirítottam, és mivel tegnap este bölcsen beáztattam egy nagy adag babot, így az is hamar megfőtt. Annyit csináltam, hogy egész napra elég legyen, mert ma sok dolgunk lesz, nem érek rá sokat főzőcskézni. Aztán mindenki nekilátott, ölébe vette a bádogtányért, közbe-közbe kortyolgatott a frissen főtt kávéból is, mert azt is csináltam az éhenkórász társaimnak, és tegnapról maradt még lepény is. Fél óráig csak a fogsorok munkája hallatszott a napsütötte tisztáson, aztán Doc Tom elmosta az edényeket, amit egyrészt elégedetten nyugtáztam, ha én főzök, akkor ők mosogassanak és végezzék el a többi szükséges munkát, másrészt rá kellett szólnom, hogy alaposan mosogasson, ne csak tessék-lássék! Orvos, és ilyen rosszul mosogat! Bár a keze mindig tiszta szokott lenni, pláne ha sebeket trancsíroz, ami láthatóan nagy élvezettel tölti el. Szerintem kissé szadista. De legalább jó orvos, és nagyon jó, hogy velünk van, kezdem megszeretni. Reggeli után a fiúk nekiláttak asztaloskodni, és miután az összes szerszámot kisajátították, így én inkább felderítő útra indultam Doc Tom hosszú Frontierjával. Mi a fenének tart ez ilyen hosszú puskát, amikor alacsonyabb nálam, és nekem elég hosszú a karabély is?

 

Hamar belevesztem az erdő félhomályos csendjébe, elmaradt a monoton kopácsolás zaja, és kisvártatva szívemnek oly kedves putypurutty-putypurutty-ot hallottam. Pedig még nem is voltam messze a háztól, és máris vadpulykát hallok! Izgatottan ellenőriztem Doc Tom puskáját, a serpenyőbe friss lőport öntöttem, a kova úgy nézett ki, rendben van. Fától-fáig osontam hang után, és cserkészetemet hamarosan jutalom is követte, egy apró tisztáson négy vadpulyka kapirgált. A kakas tán egy hétre is elég lett volna, de előtte akár egy is hétig főzhettem volna, mert olyan öregnek látszott, hogy szerintem az erdő megalapítása óta itt basáskodott a tyúkok fölött. Viszont a tyúkok között láttam egy kedvemre való idei darabot is, szalonnával megtűzdelve isteni lesz! Hangtalanul felvontam a kakast, miközben az elsütő billentyűt húzva tartottam, amint a kakas hátraért, óvatosan elengedtem a billentyűt, és ráengedtem a kakast. A schneller halk kattanását szerencsére nem vették észre pulykák, bár a pulykakakas éppen felém nézett. A cső lassan, centiről-centire emelkedett, míg a célgömb megült a kiszemelt pulyka fején. Mindenképpen fejbe akartam lőni, hogy a húst ne roncsoljam. Remélem Doc Tom puskája oda is lő, ahova néz! Lassan elhúztam a rögtönzött ravaszt. Amikor a füst eloszlott, a felriadt pulykák zaja elült, megláttam az avarban a lefejezett tyúkot. Kicsit alacsony lett a lövés, kb. két hüvelykkel a fej alatt tépte szét a nyakat. Gyorsan felkaptam a még rángatózó testet a lábánál fogva, és megemeltem, hogy alaposan kivérezzen, szép tiszta legyen a húsa. Mire megnyugodott, én is bizakodva néztem a jövőnk elé. Ha ilyen közel az élelem, akkor a száműzetésünk akár vidám vadászkirándulásnak is tekinthető, leszámítva az indiánokat. Gyorsan újratöltöttem Doc Tom puskáját, és elindultam hazafelé. Egy másik tisztáson remek vadsóskát találtam, nincs igazán szezonja, de mégis bőven termett. Teleszedtem a tarisznyát, és körbenéztem, mi van még ehető. A csipke még éretlen, a kökény szintén. Azért szedtem egy kis csipkét, ízesítőnek. De jó lesz vigyázni, mert a bozótos mellett akkora medveszart találtam, hogy majdnem rálőttem! Szép nagy rakás volt, teljesen kipitykézve magokkal, tehát valahol érik a málna is, csak meg kell lelni, és persze ügyesen szüretelni, nehogy közben meglepjen a medve! Minden esetre Doc Tomot ráuszítom a medveszarra, kutassa fel a gazdáját, és akkor micsoda lakoma lesz! Hoppá, itt a vadmálna! Sajnos mackó koma eléggé leszüretelte már ezt a felét, de elég kiterjedt, gatyaszaggató málnás volt, ide még érdemes lesz visszatérni. Nem tudtam ellenállni neki, én is ettem pár falatot, aztán a kalapomat is teleszedtem. Most már igazán meg voltam rakva! Még szerencse, hogy volt nálam elég szíj és így mindent magamra tudtam aggatni, hogy a kezem a puskával szabad maradjon, mert itt bizony figyelni kell! Hamar hazaértem, a fiúk még mindig lelkesen fűrészeltek, kalapáltak. Gyorsan tüzet raktam, és megkopasztottam a pulykát. Nyakát, szárnyát, szívét, zúzáját, máját beledobtam a fazékba levesnek, a többit egyben nyársra húztam, miután alaposan megtűzdeltem szalonnával, és a bőre alá egy kis vadsóskát, fokhagymát és sót gyömöszöltem. Szép kis tűz volt, és Stanton észre sem vette, hogy bizony nem csak a maradék fát raktam rá, hanem az egyik már kifaragott asztallábat is. Igen jót nevettem magamban az arcán, amikor elkezdte keresni. Mivel az asztalláb addigra már felismerhetetlen volt, ártatlan arccal néztem rá. Nem értette a dolgot, de végül elkönyvelte, hogy nem tud négyig számolni, és nekilátott egy újabb készítésének, ami azért elég jól sikerült darab lett.

 

Még egy apró közjáték volt evés előtt, Doc Tom akkorát vágott az ujjára a tomahawkkal, hogy azt hittük, le is esik az ujja. De csak elfeketedett, elég ronda volt. Fel nem tudom fogni, miért a tomahawkot használja kalapácsnak, amikor két különböző méretű kalapácsunk is van, és a romok között találtunk még egy harmadikat is, igaz, az eléggé rozsdás volt. Megebédeltünk, egy kis szieszta is volt kávéval, aztán ki-ki folytatta a munkáját. Én is beszálltam az asztaloskodásba, és estére már elég használható bútorunk volt. Alaposan megvizsgáltuk a puskámat, de szerencsére azon kívül, hogy nagyon csúnyán összekaszabolta az indián az agyazást, nem tett benne olyan kárt, ami használhatatlanná tette volna. Csúnya lett, de működik. Késsel simára vakartam a kiszálkásodott részeket, megpucoltam és újra megtöltöttem a fegyvert, és persze azt is leellenőriztem, hova hord. Három próbalövést adtam le vele, príma eredménnyel. Megettük az ebéd maradékát, és még sokáig beszélgettünk, röhögcséltünk. Végre mindannyian a saját, vadonatúj ágyunkban alhattunk.

 

Éjjel nagy csörömpölésre riadtunk, összedőlt Stanton védelmi rendszere. Kissé riadtan gondoltam arra, hogy akár az új ágyamban is lemészárolhatnak, de nem volt több mozgás, pedig Doc Tom még felderítésre is indult. Semmi mozgás. Stanton, hogy védelmi rendszerének becsületét védje, előadott egy bonyolult és hihetetlen históriát az öreg indiánról, a megölt franciáról és az öngyilkos indián lányról. Szerinte a francia kísértete járt itt, az borította fel a dobozait. Szerintem túl sokat zabált vacsorára, azért beszél ennyi hülyeséget, vagy tényleg ilyen babonás? Minden esetre az éjszakai nyugalomnak lőttek, elég zaklatottan aludtunk. Másnap sem volt sokkal jobb, a fiúk idegesek voltak, és míg én majd megszakadtam a házimunkában, ezek ketten csak látszólag csináltak valamit. Igazából Doc Tomon csodálkoztam, mert úgy nézett ki, mintha elhitte volna Stanton kísértethistóriáját. Szerencsére ez csak a látszat volt, mert amikor Stanton egy ezüst sebkutaszából kísértetlövő ezüstgolyót akart önteni, elég nagy zajjal mondta meg neki a magáét! Én csendben nevettem rajtuk. Azért biztos, ami biztos, megerősítettük a bejárati ajtót, Stanton úgy megvasalta, hogy egy medvét is megállítson. Nyugtalanul aludtunk el, Doc Tom és én nyugtalanok voltunk Stanton babonássága miatt, Stanton meg az összes fokhagymámmal, Doc Tom Bibliájával és egy délután faragott kereszttel feküdt le. Nevetséges, de inkább elkeserítő.

 

Reggel Stanton kelt fel először, szerintem nem is nagyon alhatott. Amikor kiment a házból, egy gyönyörű kutyával találkozott, az lehetett a múlt éjjeli a látogató, vagy egy elkóborolt indián eb, vagy a francia itt hagyott kutyája. Én inkább az utóbbira tippeltem, mert indián kutyának túl szép volt, és láthatóan jól meg is volt nevelve. Stanton hamar összebarátkozott vele, aztán mi is elkezdtük simogatni, gyömöszölni, szeretgetni, amit nagyon hálásan fogadott. Be is költözött a házba, kapart magának a sok kidobott cucc közül egy ócska szőnyegdarabot, és behozta a kandalló mellé. Okos állat. És szerintem nem olyan babonás, mint Stanton. Elneveztük Szellemnek, utalva Stanton babonájára, és ezen aztán igen sokat nevettünk. Vidáman feküdtünk le, mert Szellem láthatóan többet ért, mint a dobozokból tákolt indiánriasztó, éberen őrködött álmunk felett. Este még megkapta a pulyka csontvázát, amit tisztán és kulturáltan fogyasztott el. Mondjuk kissé hátborzongató volt, amikor a pulyka gerincét könnyedén elroppantotta, de nem csinált koszt, és az egész állat szép tiszta, és szinte teljesen szagtalan volt. A bolhákat meg majd kibírjuk, más élősködő nem volt benne, legalábbis akármeddig kurkásztuk, nem találtunk a bundájában sem kullancsot, sem egyebet. Nagyon szép állat, gyönyörű, meleg szemekkel, egészséges fogazattal, és láthatóan elfogadott minket új isteneinek. A nevét is egyből megtanulta. Ha beszélni is tudna, szerintem értékes tagja lenne esti társalgásunknak, napi bibliaolvasásunknak.

 

Másnap kora hajnalban keltünk, nem is reggeliztünk, csak egy kis kávét ittunk, aztán mindenkinek csomagoltam egy kis élelmet, mert elhatároztuk, hogy felderítjük a környéket, nyomokat és zsákmányt keresünk. A ház előtt állva megosztottuk a feladatokat, Stanton északnak indult, Doc Tom keletnek, én nyugatnak. Megbeszéltük, hogy csak veszély esetén, vagy különösen kecsegtető zsákmány esetén használunk lőfegyvert, és ha baj van, mindenki oldja meg maga, mert mire a másik kettő odaérne, már úgy is meg van skalpolva. Csináljunk útjelzéseket, nehogy valamelyikünk eltévedjen, és rajzoljunk valami egyszerűbb térképet is. Szerencsére ceruzánk volt több is, és az én málhámból azért előkerült pár darab papír is. A kutyát otthon hagyjuk, vigyázzon a házra. Az okos állat azonnal megértette, mit várunk tőle, és olyan eltökélten ült le az ajtó elé, hogy biztosak lehettünk abban, ha kell, az életét is áldozza a holmink védelmében. Nagyon örülök negyedik társunknak, és el is határoztam, igyekszem majd jól táplálni, gondozni, mert megérdemli.

 

Hamar elmaradt mögöttem számkivetett otthonunk, mert ez bizony már nem csak egy gerendaház volt, hanem a kitaszítottak otthona, a szabadság, a szólásszabadság háza. Eleinte bokros-ligetes területen haladtam, aztán, ahogy közeledtem a fehérlő hegycsúcs felé, hatalmas szálfák között bandukoltam. Egyelőre semmi érdemleges nyomot nem találtam, viszont találkoztam egy halkan csörgedező csermellyel, amiből jóízűen ittam is. A patakocskán átkelve aztán nyugtalanító nyomokra leltem. Egy kidőlt fa mellett emberi maradványok hevertek, a vadállatok már majdnem teljesen szétszórták a csontokat, de az alapos vizsgálat után úgy gondoltam, hogy fehér ember lehetett, akivel indiánok végeztek. Törött nyílvesszők maradékai, a koponyacsonton egy borzasztó tomahawkütés nyomai, és a skalpolás összetéveszthetetlen karistolásai körben. Láthatóan meg is csonkították, mindkét kezét levágták. Szegény ember, itt érte a barbár végzet, vajon ki lehetett? Alaposabban körbejárva a helyszínt, egy régi pisztolyt találtam. Ritka jó anyagból volt, a rozsda alig egy-két helyen kapta meg, láthatóan működőképes volt. Eltettem, majd otthon alaposabban megvizsgáljuk. Még óvatosabban haladtam tovább. Egy kis fennsíkon a hódok szorgos munkájára bukkantam, jellegzetes „favágó” munkájuk semmivel sem téveszthető össze. Összeszaladt a nyál a számban, hódfarok bográcsban, micsoda ínyencfalat lenne! Kis idő múlva már a hódvárat is megláttam, a szorgoskodó hódokkal együtt. Egy hatalmas példány őrt állt, miközben a többiek napi munkájukat végezték. Egyből azon kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne csöndben elejteni egyet, mert lőni nem nagyon akaródzott. Túl lármás. Aztán rá kellett jönnöm, ezekkel az éber állatokkal puska nélkül nem tudok elbánni, így aztán csak bejegyeztem vázlatomra a hódvárat, és csendben visszavonultam. Egy kiugró sziklára felmászva megebédeltem, és a tájat vizsgálgattam. Csodaszép a környék. Hamarosan mozgást érzékeltem a fák között. Izgatottan markoltam a puskámat, felgyorsult szívveréssel emeltem a szememhez réz látcsövemet, úgy vizslattam az erdő félhomályát. A homályból egy hatalmas jávorszarvas bukkant elő, fenséges, királyi testtartásban, nyomában két tehénnel. Na, most mit tegyek? A szelem jó, de elég messze vagyok a háztól, viszont ennyi húst elszalasztani botor dolog lenne. Döntöttem. A kisebbik tehenet alaposan megcéloztam, és szép blattlövéssel le is terítettem. A lövés robaja után már csak a menekülő jávorszarvasok csörtetése hallatszott. Egy darabig még távcsöveztem a környéket, de nem láttam semmi mozgást. Lemásztam és megkerestem a tehenet, elég rossz helyen esett össze, de hamar csináltam egy apró tisztást, hogy dolgozni tudjak. Gyorsan kizsigereltem, majd némi kínlódással – nagyon nehezen fordítottam át – megnyúztam. Úgy döntöttem, hogy bár sokkal több munka, de csak színhúst viszek el, csontokat most nem cipelek. Szerencsére késem borotvaéles volt, és gyorsan is dolgoztam. A legnagyobb húsrészeket igyekeztem kikanyarítani, a combokat hamar kicsontoztam, és a gerinc mellől is végig lefejtettem a színhúst. Több lett, mint amit el tudok vinni, de nem volt szívem otthagyni a farkasoknak, medvéknek. Még a nyelvét is kivágtam, mert az aztán ínyencfalat! Vágtam néhány egyenes ágat, a friss nyersbőrből hasított csíkokkal összekötöztem, egy hevenyészett Trapper-Nelson csomaglétrát próbáltam készíteni. Közben végig ügyelni kellett a környezetemre, nehogy valaki munka közben meglepjen. A húsokat lapulevelek közé csomagoltam, és elkezdtem felkötözni a csomaglétrára. Iszonyatos pakk lett! Szerintem megvolt ötvenöt kiló, tán hatvan is. De ha megszakadok sem hagyom itt! Nagy nehezen talpra álltam a nehéz teherrel, kezemben a karabéllyal. A másik kezemben egy villás bot volt, arra támaszkodtam menet közben, és ha kell, a puskát is meg tudom támasztani rajta. Elindultam hazafelé. Igyekeztem rövidebb és könnyebb utat találni, és egy kellemes kis völgy egyenesen haza vezetett. Úgy döntöttem, húsz percenként megállok pihenni, de a csomagot nem teszem le, mert túl nagy munka újra felvenni. Az első négy húszperces menet viszonylag könnyen ment, de utána lassanként minden lépés kínszenvedéssé vált. A következő négy húszperces menet maga volt a pokol, utána már elfásultan botorkáltam tovább. Lassan a nap is kezdett alább ereszkedni, de már nem sok volt hátra. Újabb négy menet, és a völgyecske kezdett kiszélesedni, és a távolban a fák fölött mintha füst lebegne. Az már a ház? A fiúk már otthon vannak, vagy felégették a házunkat? Kínzó gondolatok gyötörtek, tetézve a fáradtságomat. Már láttam lelki szemeimmel társaim megskalpolt holttestét és a felégetett házat, már szinte magamon éreztem a skalpolókés húzását. Aztán, kibukkanva a fák közül, örömmel láttam, hogy minden rendben van, Stanton éppen a tüzet rakja, és a szemközti oldalról egy másik megrakott ember közeledik, hasonlóan tántorgó léptekkel, fáradtan. Majdnem egyszerre érkeztünk a tűzhöz, a kutya eszeveszetten csaholt örömében, és Stanton szeme is ragyogott, amint ránk nézett. Mindhárman együtt voltunk megint.

 

Doc Tom medvét lőtt, két hatalmas sonkát cipelt, a mancsokat, és hihetetlen mennyiségű medvehájat. Mennyi ennivaló, és mennyi munka lesz vele! Stanton mindkettőnknek segített lemálházni, és már nyújtotta is a kávésbögréket a friss kávéval, amibe bőkezűen még whiskyt is loccsantott. Nem szóltunk egymáshoz, megtömtem a pipámat, és szótlanul élveztem a tűz melegét, a kávét és barátaim társaságát. Amikor elszívtam a pipám, kihoztuk a házból a nagy asztalt, a fenőt és a vágódeszkát, meg minden elérhető edényt, csöbröt-vödröt-tálat, és elkezdtem a húsokat feldarabolni, előkészíteni. Közben megosztottuk egymással a nap élményeit. Doc Tom semmi érdekeset nem talált, mindössze azt a szép medvét, aminek a háját Stanton már kavargatja a tűz fölött, zsírt olvasztva. De ezen kívül csak szép erdőt, pulykákat, néhány fehérfarkú szarvast látott, de igen messziről. Aztán egy málnásnál összetalálkozott a medvével, és nem volt más választása, lőnie kellett. Egy mesteri kapáslövéssel terítette le a medvét, de az 54-es ólom még nem ölte meg, Doc Tomnak késsel kellett befejeznie a munkát. Csöndesen, szerényen, ahogy szokta, úgy mesélte el a történteket. A jobb felkarján csúnya seb volt, a haláltusáját vívó medve utolsó erejével még megpróbált belekapaszkodni. Stanton gyorsan vizet melegített a sebkezeléshez, és Doc Tom útmutatásai alapján neki is látott, elvégre szegény Doc Tom nem tudta saját magát kezelni, a seb a jobb karján volt. Szerencsére Stanton ügyesen követte az utasításokat, és hamarosan a seb lekezelve és fertőtlenítve lett. Közben én is elmeséltem a napom eseményeit, meséltem az emberi maradványokról, megmutattam a pisztolyt, ami Doc Tomot nagyon felvillanyozta. Orvosi nagyítójával minden részletét megvizsgálta, aztán azt mondta, szerinte egy francia kovás, lovassági pisztoly, Liége-ben készítették, 1778-ban. Jó fegyver, és még töltve van. Kíváncsian poroztuk fel, miután a csövét óvatosan kihúztuk. Elsőre elsült, és ami nagy szerencse, mindannyian egyben maradtunk.

 

Stanton nem hozott jó híreket. Vadat nem látott, de vadakat igen. Tőlünk északra, igaz elég messze, először mokaszinos nyomokat talált, aztán az indiánok elhagyott táborhelyét, maradékokat, ilyesmit. Amilyen őrült, tovább ment a nyomokon, és meg is látta az indiánokat. Nem voltak hadiösvényen, nem voltak harchoz festve, de így is elég ijesztő a közelségük. Szerencsére egyre távolodnak tőlünk, de ki tudja, hányan vannak még a környéken, és milyenek a szándékaik? Ezek nem azok az indiánok, akikkel harcba keveredtünk, mert azokkal tőlünk délre találkoztunk, de kik lehetnek? Közben elkészültem a vacsorával, éppen idejében, mert már erősen besötétedett, és mindannyian rettenetesen éhesek voltunk, a kutya is teljes készenlétben őrizte a tüzet, csak a farka mozgása árulta el izgatottságát. Ma ő is színhúst kap vacsorára! Remek levest főztem a jávornyelvből, csak egy kis angol, vagy pláne francia, dijoni mustár, vagy torma kellett volna hozzá, aztán medvezsírban sütött jávorbélszínt ettünk, angolosan, de szépen körbepirítva. Mennyei volt! Szerencsére az éjszaka elég hideg lesz, a nyers hús nem fog megromlani reggelig. Akkor aztán az egész napom a feldolgozás folytatásával fog eltelni, és üzembe helyezek egy kis füstölőt is, szerencsére az elmúlt napokban rengeteg fűrészport termeltünk, és a parázsra majd hickorydiót is fogok dobni, hogy ízesebb legyen a füstölt hús. Minden húst lapulevelekbe csomagoltunk, és Stanton gyorsan összeácsolt egy hatalmas, legalább négy méter magas háromlábat, és az egész pakkot felhúztuk rá, nehogy valamilyen állatnak, farkasnak-medvének eszébe jusson megkóstolni. Fáradtan, elégedetten, de nyugtalanul feküdtünk le. Nyugtalanul olvastuk este a Bibliát, az eszünk folyton elkalandozott a szent szövegtől, lelki szemeinkkel nem Isten békességét, hanem az elkerülhetetlennek tűnő indián kínzócölöpöket láttuk.

 

Ember tervez, Stanton végez. Eredetileg húsfüstöléssel akartam tölteni a napot, de őt nagyon izgatták a tegnap talált emberi maradványok, mindenáron „halottkémi szemlét” akart tartani a helyszínen, és ez jobban izgatta, mint a rengeteg nyers hús sorsa. Így aztán reggel tartottam egy gyorstalpaló képzést Doc Tomnak húsfeldolgozásból, elláttam mindenféle jó tanáccsal, valamint biztosítottam arról is, hogy aki olyan ügyes sebész, mint ő, azon nem foghat ki egy mázsa nyershús, fogja fel boncolásként, majd utána füsttel tartósítsa a tetemet. Ebben a formában már Doc Tomnak is elfogadható volt munka, így aztán útnak indultunk, és most Szellemet is magunkkal vittük. A kutya jókedvű farkcsóválással állt a menet élére, de jól nevelt és képzett kutyaként nem szaladt nagyon előre, viszont folyamatosan, legyezőszerűen felderítette az út veszélyeit. Időnként hátra nézett, hogy megfelelő-e a tempó, és folytatta felderítő munkáját. Könnyen megtaláltam a helyszínt, de erősen elgondolkodtatott, Stanton vajon meg tudja-e különböztetni a jobb kezét a baltól? Ugyanis egész úton folyamatosan keverte az égtájakat, tegnap is abban a hiszemben volt, hogy nyugatnak indult, pedig az észak volt, és az időérzéke is rémes, délután négykor azt hitte, még csak dél van. Egyszer sem tudta eltalálni a pontos időt, akár három órákat is tévedett. Szerencsére van zsebórája, de akkor miért nem veszi elő? És miért nem vesz egy iránytűt, ha már egyszer egy sima mezőn is el tud tévedni? No, mindegy, vele voltam, így baj nélkül elértük a tetemet. Szegény Szellem nagyon rosszul viselte a maradványok közelségét, meg kellett kötnünk. Stanton nagyon tudományosan, hogy ne mondjam körülményesen vizsgálódott a tetem körül, talált is egy ócska kulacsot. Egy német gúnynév volt bele karcolva: Schmierig Freddie, Mocskos Frédi. Ezen fellelkesülve még a tetemet is átbogarászta, és egy osztrák dukátot talált láncon a hulla nyakában. Érdekes módon, amikor nyers húst, vagy pláne májat kell szeletelni a vacsorához, akkor undorodik, ha egy ki tudja mióta oszladozó hullát kell kicsomagolni, akkor nem. Néha nem értem ezt az embert. Amúgy jó partner, csak kissé furcsa. Hamar hazaértünk volna, de gonosz kíváncsiságomban Szellemet egy darabig szíjon vezettem, és Stanton állt az élre, hamarosan gyönyörű, széles ívű háromnegyed kört írtunk le a tetem körül, Szellem tanácstalanul nézett rám: Gazda, ez mire volt jó? Semmi baj, kiskutyám, mutasd meg ennek az embernek, merre van az otthona, feleltem neki, és levettem a szíjat a nyakából. Az okos állat azonnal beállt a helyes irányba, és baj nélkül haza is vezetett minket, méghozzá egy rövidebb úton, mint amerre jöttünk. Doc Tom már várt minket. Nagyon jó munkát végzett, az összes húst feldolgozta, a maradék medvezsírt kiolvasztotta, a füstölőt üzembe helyezte, még a vacsorát is elő készítette. Mindezt úgy, hogy Stanton tegnap összevarrta a felkarját! Közben leszállt az est, egyre korábban sötétedik. A sötétedéssel együtt sajnos a hideg is megjött, be kellett gyújtani a kandallóba is. Vacsora után beszélgettünk, és elméleteket gyártottunk az ismeretlen tetemmel kapcsolatban. Azzal együtt, hogy remek fantáziámmal egész történetet kerítettem Mocskos Frédi köré, nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban az ő tetemét találtuk meg. Az a rügyvedt kulacs semmit sem bizonyít. Ha engem tegnap pulykavadászat közben megölnek, akkor hasonló halottkémi szemle alapján nem tudták volna eldönteni, hogy ki is vagyok, kezemben Doc Tom puskájával, övemben Stanton pisztolyával, mindkettőben benne a tulajdonos neve, és hogy a zavart jobban növeljem, a kisebbik késem jelzett spanyol kovácsmunka, a nagyobbik tokján egy mexikói ezüstpeso van. A tomahawkom meg az 1670-ben alapított Hudson-öböl Társaság terméke, régi darab, 1734-es beütőjellel. Jut eszembe, egy messzi földről, Magyarországról származó dohányzacskóm is van, osztrák pipával. Úgy gondolom, ebben az esetben a halottkém a haját tépte volna, míg azonosítja a tetememet. Ezért nem vagyok biztos sem abban, hogy a halott tényleg a Mocskos Frédi nevű osztrák és nem valaki más, sem abban a sok sületlenségben, amit a kandalló mellett összehordtunk. Később fontosabb dolgokat is megvitattunk, többek között az indiánok dolgát, akiket Stanton látott. A francia kereskedett velük, ezt mi is megpróbálhatjuk. Az persze, hogy a kereskedéshez áru is kell, elkerülte a fiúk figyelmét, legfeljebb a talált francia pisztolyt adhatnánk el nekik, vagy esetleg a vadászzsákmányunk egy részét, már ha egyáltalán vevők lennének rá. Stanton már holnap indulni akart, ráhagytuk. Majd reggel ráébresztjük, hogy nem megy az olyan gyorsan. Közben azon gondolkodtam, hogy a medvekarmokból nyakláncot lehetne csinálni, az kurrens áru lenne ezeknél az indiánoknál. Hiába no, a hiúság nem a fehér emberek kiváltsága, az indiánok sok esetben még a mi kifent hölgyeinknél is hiúbbak. Csak ki kell fúrogatni a karmokat a vastagabb végüknél, szíjra fűzni, és kész is van a nyaklánc.

 

Már a lefekvéshez készülődtünk, amikor Szellem hirtelen felült, és morogni kezdett. Botor módon csitítgatni kezdtük, ahelyett, hogy értelmeztük volna a morgását. Adtunk neki egy csontot, de szemrehányóan nézett ránk, és egyre erősebben morgott. Váratlanul kopogtak az ajtón. Mivel éppen a tűzhely mellett álltam, felkaptam a nagy, kovácsoltvas főzőkanalam (akkorát lehet vele ütni, mint egy középkori buzogánnyal) és mentem ajtót nyitni. Közben Stanton és a Doc Tom precízen megcélozták az ajtót. Kinyitottam, de ügyeltem rá, hogy ne legyek lővonalban, de ha szükségesnek látszik, az ajtóban megjelenő alakot azonnal le tudjam ütni. Legnagyobb megdöbbenésünkre Harrisburg egyik utazó kereskedője állt az ajtóban, bőrig ázva, de vigyorogva. A főzőkanalat inkább eredeti rendeltetésének megfelelő munkára fogtam, mert aki hosszú utat tett meg bőrig ázva, annak elsősorban meleg italra és bőséges étkezésre van szüksége, ezt diktálja a józan ész, és a vendégszeretet parancsa. Közben a kereskedő – Frederick Cobb – végre bejött, és elkezdte lerakodni vizes holmiját. Nem volt nála sok cucc, csak egy tarisznya, egy muskéta, egy pisztoly, egy kés, egy tomahawk és a kialudt pipája. A pipa szárával a levegőbe döfött: odakint van négy málhás ló, le kellene rakodni. Stanton elég csúnyán nézett rá, de kiment. Én közben tányért tettem elé, és egy bögrét, amibe már öntöttem is a kávét. Még egy kis whiskyt is loccsantottam bele, pedig ha tudom, hogy milyen híreket hozott, akkor inkább én iszom meg azt a whiskyt. Háromnegyed óra múlva Cobb jól lakott, Stanton meg elázott a nagy rakodásban. Neki is töltöttem a kávéból, és ő is kapott bele szeszt. Megérdemelte, ő megérdemelte. A vacsora után izgatottan kérdeztük Fredericket, mi újság Harrisburgben?

- A kovács lánya megszökött egy csavargóval, de a kovács utána ment, és meg is találta őket. A csavargót négy napja temettük, a kovács eléggé megdorgálta. A lány meg valószínűleg viselős lett, nagy a szégyen. Valószínűleg el fogják kergetni a városból, de hogy akkor mihez kezd, azt nem tudom. A paplak teteje majdnem leégett, mert a tiszteletes fent hagyta a forró zsírt a tűzhelyen, és az lángra kapott. Állítólag hat láb magas lánggal égett, egy pillanat alatt meggyújtotta a zsindelyeket. Szerencsére a férfiak hamar eloltották. Aztán várják az új tanítónő érkezését, főleg a nőtlen férfiak. Remélik nem lesz nagyon csúnya, és valamelyikük oltárhoz is vezetheti majd. Kevés a nő a városban.

- Frederick, nem erre vagyunk kíváncsiak, ezeket a pletykákat holnap is elmondhatod – vágtam közbe türelmetlenül, – velünk kapcsolatban mik a hírek?

- Háááát – nyújtotta el a szót Cobb, – még tart a felzúdulás. Az igazság az, hogy még nagyobb is lett. Előkerült egy ember, aki szerint Stanton a szomszéd megye egyik bíróját gyalázta, és sokan haragudnak Reubenre is (azaz rám, Reuben Colterre), az meg valami papírokat írogatott, és azon vannak felháborodva. Doc Tomot eddig csak simán nem értették, miért tart veletek, de most vele kapcsolatban is kiderültek bizonyos nemkívánatos dolgok. Szóval az a helyzet, hogy egyelőre még ne gyertek vissza, legalábbis ha nem akartok bajt magatoknak. Szerintem toldjátok meg még legalább egy héttel a kirándulásotokat.

- És akkor már nyugodtabb lesz a város? – vetette közbe Stanton.

- Egész biztosan, mert nem veletek fognak foglalkozni, hanem az új tanítónőt akarják majd elkápráztatni, és előtte senki nem akar majd rossz színben feltűnni. Szerintem, ha a tanítónő érkezésének másnapján jöttök vissza, baj nélkül megússzátok az egészet. Csak persze dicsérjétek a hölgyet még akkor is, ha rondább a boszorkánynál, legyetek egyszer végre diplomatikusak. Akkor nem lesz baj.

- Te mihez kezdesz itt, ahol a madár sem jár – kérdezte Doc Tom, kimondva mindhármunk közös kérdését, – esetleg téged is elzavartak a városból?

- Engem? Ugyan már – nevetett Frederick Cobb, – jól ismerik saját érdekeiket. Nem, én kereskedni indulok az indiánok közé, csak még nem tudom pontosan, merre is menjek. Azt reméltem, hogy ti már felderítettétek annyira a környéket, hogy útba tudtok igazítani. És persze pár napig itt is maradnék, meg esetleg ide térnék vissza, mielőtt megint bemegyek a városba utánpótlásért, friss áruért.

- Valóban – kezdte Stanton, de pillantásommal belefojtottam a szót.

- Valóban tettünk pár utat a környékre, és érdekes dolgokat is találtunk – feleltem inkább én, – de ezt majd inkább holnap tárgyaljuk meg, nem muszáj a lámpát égetni.

Négyünkre három ágy jutott. Nem akartam veszekedést, az eső amúgy is elállt, így felajánlottam az ágyamat Fredericknek, fogtam a puskámat, egy pokrócot, és kimentem a lovakhoz aludni. Nehéz éjszakám volt, de nem a hideg, vagy a lovak szuszogása zavart. A gondolataim nem hagytak nyugodni. Átgondolva a helyzetet, nehéz döntésre készültem. Végül meghoztam a döntésem, és az éjszaka hátralevő részét már nyugodtan töltöttem. Elfogadtam sorsom.

 

Reggel korán keltem, a fiúk még aludtak. A lovakat odébb vittem, hogy friss füvet leljenek, a füstölőnek ismét alá gyújtottam, már csak ma kell okvetlenül tüzelni benne, és akkor holnap reggelre a hús meg lesz annyira füstölve, hogy amennyit el tudok belőle vinni, az hamarabb elfogy, mintsem megromolna. A házból még semmi nesz. Nekiláttam fát vágni, a tőkét gondosan oda görgettem az egyik ablak alá, megköptem a tenyeremet, és nekiláttam. A nagy zajra felébredtek a fiúk, mire bevittem az összenyalábolt fát, már fel is voltak öltözve, és Doc Tom szokása szerint éppen tüzet rakott. Megköszönte a fát, és átadta a tűzhelyet, amiben már lobogva incselkedtek egymással a lángok. Elkészítettem a reggelit, mindenki letelepedett az asztalhoz (Cobb kitúrta Doc Tomot a helyéről, de ő jóságos mosollyal inkább átült máshova), és megettük az egyszerű, de tartalmas reggelinket. A kávét már odakint ittuk meg, miközben a legelésző lovakat néztük. Úgy gondoltam, itt az idő, a megfelelő alkalom ahhoz, hogy elmondjam, milyen döntésre jutottam az éjjel.

- Szeretnék nektek mondani valamit – kezdtem, – Frederick, te se kóborolj el, mert téged is érint a dolog. Az éjjel átgondoltam a helyzetem és döntöttem. Elmegyek.

Egész megkönnyebbültem attól, hogy hangosan is kimondtam, elmegyek. A fiúk döbbenten néztek rám, Cobb talán kissé közönyösen, de a drága, jóságos Doc Tom szemében valódi könnycsepp csillogott. Stanton a fejét rázta.

- Nincsen ennek semmi értelme, mihez kezdenél egymagad?

- Végiggondoltam a dolgot. Harrisburg nem kér belőlem, én sem kérek belőle. A gerendaház túl kicsi négy személynek, és most annyian vagyunk, ki tudja meddig. Tegnap, amíg Stanton Mocskos Frédi tetemét vizslatta, beszélgettünk, és szóba kerültek a Nagy Tavak, ahol katonaidőm nagy részét töltöttem. Ismerem a környéket, mint a tenyeremet, és az ottani indián nyelvjárásokat is meglehetősen jól beszélem.

- Mik ki nem derülnek rólad, ennyi év után! – szólt közbe Doc Tom.

- Nem szaporítom tovább a szót fölöslegesen, úgy döntöttem, visszatérek a Nagy Tavak vidékére. Ha holnap indulok, akkor a havazások kezdete után, de még a nagy fagyok beállta előtt odaérek, vagy legalábbis valamelyik erődbe. Ott áttelelek, és a fagyok alatt csapdázni fogok. A szőrme akkor lesz a legszebb, bizonyosan jó árat kapok majd a Hudson-öböl Társaságtól. Frederick készleteiben – láttam – vannak csapóvasak, veszek tőle párat, és akkor már nem neki kell tovább cipelnie. Talán még lovat is veszek majd útközben.

- Ez egy nagy marhaság – kiáltotta Stanton, – nem mész sehova! Együtt fogunk visszatérni a városba, együtt mindhárman!

- Nem – feleltem, – én már döntöttem. Holnap reggel elmegyek. Jó volt itt veletek, de én nem fogok arra várni, hogy Harrisburg polgárai kegyeskedjenek visszafogadni. Inkább élem a saját életem, visszatérek ifjúságom színhelyére. Nehéz út lesz, de biztosan legyűröm a nehézségeket. Tudom, hogy az a férfi, akinek célja van, az a cél elérése érdekében mindent kibír, mindent elvisel, ha elhatározása szilárd és megingathatatlan. Az enyém az.

- Sokra mész a szilárdságoddal, ha megskalpolnak – szólt közbe Cobb.

- Eddig sem skalpoltak meg. Ha olyan volt a helyzet, legyűrtem az ellenfelem, ha pedig úgy alakult, akkor kereskedtem velük, vagy elkísértem őket vadászni. Rengeteget tanultam tőlük, nem kell féltenetek. Egy kisebb törzsnél még főnöknek is megválasztottak, majdnem meg is nősítettek. Szerencsére ott is sikerült kimásznom a slamasztikából. Egy fontos üzenetet hordozó wampum övvel – ez helyettesítette náluk a levelet és a táviratot, – délre indultam, és miután az ő dolgukat elrendeztem, nem mentem már vissza. Viszont úgy intéztem, hogy az a hír jusson el hozzájuk, hogy fogságba estem. Így például hozzájuk is bármikor visszamehetek, legfeljebb meg kell, hogy nősüljek! Azt meg csak kibírom valahogy.

 

A társaság szótlanul széledt szét, láthatóan mindenkit megütött a bejelentésem. Nekiláttunk a napi munkának, én természetesen már a nagy útra készülődtem. Gondosan összeválogattam, mit akarok magammal vinni, minden egyebet itt hagyok a fiúknak. Szerencsére Doc Tom is tud főzni, legalábbis egyszerűbb dolgokat, és majd vigyáz arra a hebehurgya Stantonra. Cobb pedig pár nap múlva úgyis tovább áll, aztán friss hírekkel fog visszatérni hozzájuk. Idejében értesíti őket, mikor mehetnek majd vissza baj nélkül a városba. Nem lesz itt semmi hiba! A magam dolgában azért nem voltam annyira biztos, mint amilyennek mutattam magam, de ha már döntöttem, akkor tartom is magam a döntésemhez. Jobb lesz nekem egyedül a vadonban, mint magányosan és kitaszítottként a városban. Este még egyszer, utoljára összeültünk a nagy asztal körül, hogy megigyuk a búcsúpoharat. Minden össze volt már készítve, el volt rendezve. Doc Tom remegő kézzel töltötte tele a bögréket, ma nem sajnáltuk a whiskyt. Egy darabig szótlanul iszogattunk, aztán Doc Tom újra töltött, és a bögrével a kezében, ünnepélyes arcot öltve felállt.

- Most, hogy Reuben elmegy, pohárköszöntőt szeretnék mondani. Emelem a poharam arra a bátor férfira, aki holnap elhagy bennünket, és a távoli Észak felé indul. Remélem, baj nélkül eléri célját és nyugalmat talál mind maga körül, mind pedig a saját lelkében. Reuben, jó utat kívánunk neked, de ha balul üt ki a dolog, legyen neked könnyű a föld!

Mindannyian felálltunk, és a bádogbögrék még egyszer, utoljára összecsendültek. Stanton zavartan babrált valamit a nyakán, az inge alatt.

- Colter, tudom, hogy te nem nagyon hiszel benne, de hadd adjak neked valamit – kapcsolt le egy láncot a nyakából, – ezen a láncon egy olyan kereszt függ, amit zarándokok hoztak magukkal az óvilágból, Rómából. A pápa áldása van ezen a kereszten – akasztotta a nyakamba, – vigyázzák utadat a szentek és angyalok!

Miután illően és bizony nagyon meghatottan megköszöntem neki az ajándékát, Doc Tom elkezdett a málhájában kotorászni, és egy hosszúkás csomagot nyomott a kezembe.

- Nézd, ezt az elefántcsont tollszárat azért hoztam magammal, hogy naplót vezessek. Szerencsére van még ezen kívül egyszerűbb tollszáram is, így ezt inkább neked adnám, vezess te is naplót, és időnként, ha posta közelébe kerülsz, tudasd velünk, hogy megy a sorod. Akkor csak a távolság választ el minket egymástól, de a szeretet és a barátság továbbra is összekapcsol. Jut eszembe – vett elő egy kisebb csomagot, – itt vannak még tollhegyek is, és egy üveg tinta. Papírod tudom, hogy van.

- Mindent köszönök nektek, barátaim! Én csak egy jelentéktelennek tűnő papírdarabbal tudlak titeket megajándékozni – vettem elő két összehajtogatott és lepecsételt papírt, – egyedül bontsátok ki, és tartalmát tartsátok titokban. Ha elolvassátok, meg fogjátok érteni, miért hangsúlyozom a titoktartást. Minden esetre sok sikert kívánok hozzá.

Átadtam nekik a két papírt, zavartan köszönték meg. Eltették, de láthatóan nem tudták mire vélni a dolgot, de ma már nem tudják meg, mi is van a papíron. Holnap pedig, amikor végre egyedül lehetnek, és elolvashatják, már messze járok. Az én ajándékom egy pontos helymegjelölés, és egy-egy pici minta volt, annak a pataknak a pontos helyét tartalmazta, ahol második kiruccanásomon aranyat leltem. A csobogó patak a fekükőzet repedéseibe sodorta össze az aranyat. Amennyit kézzel ki tudtam szedni, azt összeszedtem, de maradt ott annyi, hogy egy hét aranymosás után mindketten gazdagon térhetnek vissza Harrisburgbe. Csak el ne árulják senkinek a lelőhelyet, hátha később még jobban is tudjuk hasznosítani. Doc Tom pedig utazzon majd el az állam fővárosába, és ott jegyeztesse be a bányajogot hármunk nevére. Én mindössze ezzel, egy bánya, egy aranybánya lehetőségével tudtam megajándékozni a barátaimat, ami valljuk be, elég kétélű ajándék. De én bíztam bennük, főleg Doc Tom óvatos és megfontolt személyiségében. Ezek után elég nyomott hangulatban, elszontyolodva feküdtünk le. Én az összes holmimmal együtt megint kint aludtam, elvégre szokni kell a dolgot, no meg azt terveztem, nagyon korán fogok indulni.

 

Amint a nap megközelítette a láthatárt, de még nem jött föl, a derengő fényben felkeltem, gyorsan megmosakodtam a kútnál, és irgalmatlanul megpakolt málhámmal útnak indultam. Mielőtt eltűntem volna az erdő homályában, még egyszer visszanéztem. Innen fentről mily barátságos, hívogató képet nyújt a gerendaház, hátrahagyott barátaim ideiglenes otthona. Látom-e még őket valaha? Túlélem-e ezt a nagy kalandot, az utat a Nagy Tavakig, ifjúságom színhelyéig. De hamar elszakítottam magam a látványtól, és egy hangos sóhajjal tovább mentem. Északnak indultam, arra, amerre Stanton az indiánokat látta. Alaposan kiléptem, bevált módszerem szerint, húszpercenként megpihenve. Három óra erőltetett menet után medvehörgés állított meg. Azonnal ledobtam a málhám, és megvizsgáltam a karabélyom serpenyőjét, nem nedvesedett át benne a lőpor. Látszólag rendben volt, de inkább kifújtam, és frisset öntöttem bele a szarumból, és ezt a pisztolyommal is megtettem. A következő pillanatban velőtrázó sikoly hasított keresztül a bokrokon. Felhúzott fegyverrel törtem át a bozótot, egyenesen egy medve mancsai elé érkeztem. Kapásból lőttem, és ilyen közelről el sem tudtam volna hibázni. A felém csapó karmok elől ügyesen elugrottam, majd pisztolyomat a fenevad bal szemébe sütöttem. Újabb vérfagyasztó ordítás után a medve lassan lerogyott, miközben fejét ingatta jobbra-balra. Gyorsan mögé kerültem, és tomahawkommal fejbe vágtam. Mintha sziklába ütöttem volna, úgy futott végig a rántás a karomon, nem sok kárt tettem abban a kemény medvekoponyában. De nem is volt már rá szükség, a medve lassanként teljesen összeroskadt, és a szájából habos vérpatak tört elő. Vége volt. Ekkor vettem észre, hogy az oldalából két nyílvessző áll ki, jellegzetes indián vadászvesszők, színes festékcsíkokkal díszítve. Ezek a csíkok, mint egy névtábla mutatták gazdájuk nevét, törzsben elfoglalt pozícióját. Bár erősen eltért a Nagy Tavak környéki jelzésektől, úgy gondoltam, gazdája ifjú, de magas rangú vadász. Na, már csak ez hiányzott, ellőttem a zsákmányát! Mert szokás szerint az ő jussa a medve, ő adta le rá az első komoly sebet ejtő nyíllövést. De mi volt az a sikoly? A medvétől elfordultam, és ekkor megláttam a fiút. A mellkasán szörnyű seb, keze még mindig egy véres kést szorongatott. Finom öltözete megerősítette a gyanúmat, magas rangú indián lehet. Még élt. Doc Tom tanításai alapján megvizsgáltam, és örömmel láttam, hogy a seb csak nagy kiterjedésű, de nem mély, inkább csak a bőrt tépte fel a medve karma, no meg némi húst is. Gyorsan lehántottam pár nyírfának a kérgét, és ideiglenes kötést készítettem belőle a fiú sebére, a kéreg belseje legalább tiszta, és jótékonyan hűvös. Szegény fiú kezdte visszanyerni eszméletét, de hiába akart felpattanni, már nem volt hozzá ereje. Megpróbáltam lassan, bizalomgerjesztően beszélni hozzá, de angolul nem tudott. Ekkor azon a keverék nyelven szóltam hozzá, amit a Nagy Tavak mellett általánosan használnak a különböző nyelvű törzsek. Ezt már ő is megértette. Már válaszolni is tudott.

- Én Fürge Nyíl, törzsfőnök fia. Találni medve, lőni rá két nyíl, gyorsan-gyorsan. Medve megüt. Te megölni medve, te lenni nagy vadász.

- Merre lenni tied törzs, tied atya?

- Enyém törzs lenni folyó mellett, kötélhíd alatt, atyám lenni Véres Varjú főnök.

- Én elvinni haza. Várni kicsit. Fogni pisztoly, ha kell, használni!

Markába nyomtam az időközben újra töltött pisztolyomat, hogy ha kell, jelezni tudjon, vagy megvédeni magát, ha esetleg farkas bukkanna fel. Visszamentem a málhámhoz, felvettem, és odavittem a fiú mellé. Majd tomahawkommal kivágtam két sudár fácskát, és még két kisebbet. A két nagyot V alakban összekötöttem, és a kisebbek segítségével travois-t csináltam belőle. Ez volt a legkisebb travois, amit valaha is láttam. De nem, hazudok, mert láttam én ennél kisebbet is, azt kutya húzta, egy rakomány nyersbőr volt rajta. Először a málhámat helyeztem a keresztléceken, aztán óvatosan a fiút a málha tetejére. Igyekeztem kényelmesen elhelyezni, félig ülve, félig fekve, mintha otthon lenne a wigwamja előtt, és a napozórácsnak dőlve napozna. Hogy le ne essen, odakötöttem. A fiú hang nélkül tűrte a rakodást, pedig komoly fájdalmai lehettek. Én pedig a vállamra vettem a travois rúdjait, és belefeszültem a szíjhámba. Rettenetesen nehéz volt, de sem a fiút, sem a csomagomat nem akartam ott hagyni. Mire visszaérnék a segítséggel, valószínűleg a fiú már nem élne, és a csomagomat is szétszórnák a vadállatok. Szerencsére a híd már nem volt messze, de ekkor újabb probléma adódott. A travois nem fért át a hídon! A fiú tudott erre megoldást.

- Hagyni engem itt. Hagyni itt puska. Falu lenni nem messze, hely lenni biztonságos. Menni falu, keresni Véres Varjú. Mutatni neki – oldotta le a nyakából az amulettjét, – és lenni segítség. Véres Varjú kemény főnök, de amulett megvéd!

Így is tettem, de meglehetősen izgatott voltam. A falut gyerekjáték volt megtalálni, hiszen az ösvény a függőhídtól egyenesen oda kanyarodott. Szörnyű káosz lett hirtelen, amikor megláttak. Ki lándzsát, ki íjat ragadott, úgy rohantak felém.

- Lenni barát, lenni barát! – ordítottam feléjük, és felmutattam az amulettet. – Keresni Véres Varjú! Fürge Nyíl – hirtelen nem jutott eszembe a megfelelő szó, – Fürge Nyíl lenni beteg!

A tömeg körülzárt, és a főnöki sátor felé terelt. Mikor odaértem, csend lett. Ekkor jött elő a főnök, és én hang nélkül a kezébe adtam az amulettet, ami kockázatos dolog volt, de valamiért úgy gondoltam, ez a gesztus bizalmat kelt irányomba. Igazam lett. Véres Varjú megnézte az amulettet, és furcsa, reszelős hangján megszólalt.

- Hol lenni enyém fiú?

- Fürge Nyíl lenni beteg, medve tépni őt, de élni. Én elhozni híd, ott lenni, várni atya.

Véres Varjú hirtelen mozdulattal a markomba nyomta az amulettet, ami a bizalom jele volt ebben az esetben.

- Menni híd, mutatni fiú.

Szinte az egész törzs követett, amíg visszamentünk a hídhoz. Sokan még mindig szorongatták fegyvereiket, és ez nem nagyon nyugtatott meg. Ellenben Véres Varjú rezzenéstelen arccal lépkedett mellettem, és léptein akkor sem gyorsított, amikor a híd túloldalán megpillantotta fiát a travois-ra kötözve. Nyugodt léptekkel odament, először megvizsgálta a travois-t, a szíjakat, amik a fiút tartották, majd a sebeket borító nyírfakéreg kötéseket. Bólintott, és elvágta a szíjakat. Négy indián egy pillanat alatt szétszedte a travois-t, és egy hordágyfélét rögtönöztek belőle. Fürge Nyilat ráfektették, és már úton is volt a falu felé. Két férfi a fegyvereimet és a málhámat kapta fel és ők is elindultak. Ekkor a főnök egy utolérhetetlenül elegáns mozdulattal a hídra mutatott.

- Jönni velem, lenni vendég. Este enni kutyahús, táncolni. Holnap dönteni.

Nem volt mit tenni, mentem velük. A beígért kutyalakoma nem ijesztett el, északon is ettem már, és bizony be kell vallanom, ha jól készítik el, ha a megfelelő gyökerekkel együtt főzik és tálalják, bizony nagyon finom tud lenni. Amikor beértünk a faluba, a főnök odavezetett egy wigwamhoz, amit éppen akkor ürítettek ki. Megint az az utolérhetetlenül elegáns mozdulat.

- Lenni tied wigwam, itt várni.

A két indián, akik a fegyvereimet és a málhámat cipelték, a főnök egyetlen intésére letették a wigwam elé, majd mindenki sarkon fordult, és magamra maradtam. Kerek, ágakból és fakérgekből épített wigwam volt, mint a többi. Errefelé nem nagyon használatos a síkvidéki indiánok magas, csúcsos bőr tipije, itt az erdő ajándékaiból élnek. Hamarosan látogatóm lett, egy csinos, tíz-tizenkét éves lányka jött be a wigwamba, és szorgoskodni kezdett. Láthatóan őt bízták meg az ellátásommal. Ügyesen tüzet rakott, és a kerek bográcsban vizet tett oda melegedni. Néhány megtisztított gyökeret dobott bele, majd kiment. Kisvártatva egy fából kivájt tállal tért vissza, a tálon frissen vágott kutya húsa. Ügyesen feldarabolta, és beledobta a kondérba. Még különböző füveket és sót is tett a húsra – a sót az indiánok a sós tavaknál párolják, és saját kereskedelmi csatornáikon juttatják el mindenhova, – majd mutatta, hogy vetkőzzek le, és megint kiment. Amikor visszatért, egy remek szarvasbőr-köpenyt adott, és a levetett ruhámmal meg a málhámmal kezdett foglalatoskodni. Próbáltam kérdezgetni, de nem válaszolt, az indián illem nem engedte, pedig láthatóan nagyon szeretett volna beszélgetni. Időközben elkészült a vacsora, és meg kell mondjam, nagyon jólesett. Evés után a lányka elvitte az edényeket, és már nem jött vissza. Tanácstalanul ültem a tűz mellett. Ekkor udvarias, halk köhögést hallottam a wigwam előtt. Azonnal kimentem, és ott volt Véres Varjú, pompás öltözékben. Intett, hogy kövessem. A falu központi helyén már lobogott a tűz, és a tűz körül ott volt a falu apraja nagyja, külön csoportban az előkelőségek. Oda ültettek le közéjük. Némán várakoztunk. Egyszer csak csörgődob hangját, és kántálást hallottam, megjelent a törzs varázslója, és körbe-körbe keringett a tűz körül, miközben dobját verte, és furcsa, fisztulázó hangon kántált. Szinte beleszédültem a látványba! Egyszer csak megállt, a főnökre nézett, mutatott neki valamit, és eltűnt.

- Sámán mond, Fürge Nyíl meggyógyul. Lenni öröm – magyarázta nekem a főnök. – Lenni szerencse, hogy te jönni. Véres Varjú lenni hálás. Te mit akarni kapni?

- Én lenni indiánok barátja – kezdtem diplomatikusan, – én nem várni semmilyen ajándék. Én örülni, fiú lenni jól, atyánál. Én enni finom kutyahúst, nekem lenni ez elég.

Az indiánok elismerően mormogtak. Azt hiszem, eltaláltam a megfelelő magatartást. Ha akkor kérek valamit, akkor valószínűleg megkapom, de csak annyit, és azt, amit kértem. Így viszont nagylelkűnek kell mutatniuk magukat, és ettől kissé tartottam. Okkal.

- Véres Varjú lenni nagy főnök. Véres Varjú akar adni fiúért nagy ajándék. Sajnos – kezdett zavarba jönni a főnök, – Véres Varjú legdrágább kincse még túl fiatal. De mától kezdve a te számodra nevelik az asszonyok, ha te visszatérni, asszonyod lenni!

És ekkor elém tolták azt a kislányt, aki délután kiszolgált. Csodaszépen fel volt öltöztetve, a hajába piros szalagokat is fontak, ruhája gazdagon díszítve volt gyöngyökkel és kagylókkal. A lányka hálás bizalommal nézett a szemembe. A vér meghűlt az ereimben, ez nagyon komoly, sőt véresen komoly ajándék, ha én most ebből nem tudok ügyesen kimászni, akkor nagy baj lesz! De megpróbálkoztam egy kis ékesszólással, azt igen sokra értékelik az indiánok.

- Én lenni Hajnali Sas – vettem elő a Nagy Tavaknál kapott indián nevem, – én lenni híres harcos Északon és Délen. Én menni déli testvéreimtől északi testvéreimhez. Én menni Nagy Tavak. Ott várni enyém asszony, kinek haja mint az éj, mosolya mint a déli napsugár. Főnök, asszonyom fiamat hordja testében, dolgos squaw, nem vehetek magamhoz új asszonyt! Nem sérthetem meg sem Déli Napsugarat, sem családját egy új asszonnyal! Lányod, bár fiatal, de szép mint az erdő virága, kedves, mint a tavaszi napsütés, és dolgos, mint a kölykeit nevelő medve. Főnök, a lányod lenne a legnagyobb ajándék, de én sajnos nem fogadhatom magamhoz! Lányod arra méltó, hogy törzsed legkiválóbb harcosa vezesse wigwamjába!

Csorgott a víz a hátamon, míg mindezt végigmondtam. Ha rosszul szóltam, ha megsértettem ezzel a főnököt, akkor gyorsan vége a barátságnak. De megint szerencsésen beszéltem.

- Véres Varjú hálás a nyílt szóért. Megérteni testvér hűségét asszonyához. Viszont nem engedni meg, hogy mikor menni, szegény lenni, mikor jönni. Testvér mikor indulni észak?

- Holnap reggel, mikor nap kelni, Hajnali Sas úton lenni. Tél jönni, fagy jönni, farkasok jönni, de Hajnali Sas menni asszonyhoz. Asszony várni, gyermek meglátni sarkcsillag.

- Akkor holnap reggel Hajnali Sas nem gyalogolni tovább. Beszéltem.

A főnök felállt, és a méltóságok mind követték. Az esti tánc elmaradt, és ez nyugtalanított. De a lányka rám mosolygott, és kézen fogva a wigwamomhoz vezetett. Megint rám mosolygott, és eltűnt az éjszakában.

 

Kissé nyugtalanul aludtam, és korán keltem. A ruháim oda voltak készítve a tűz mellé, és a tálon egy derekas adag a tegnapi húsból, kukoricakása, és főtt tök. Éhes voltam, gyorsan megreggeliztem, kintről egy hang sem hallatszott. És a málhám is eltűnt, a fegyvereimmel együtt. Görcsbe rándult gyomorral léptem ki a fakéreg ajtón. A wigwam előtt ott sorakozott a falu népe, élén a főnökkel, a varázslóval. És ott volt Fürge Nyíl is, egy finoman díszített emelvényről nézett rám. A főnök beszélni kezdett.

- Hajnali Sas ma indulni észak. Vinni magával Véres Varjú ajándék. Lenni barátság és béke. Véres Varjú adni totem, adni fegyver, adni élelem, adni lovak, adni ruha. Véres Varjú várni vissza Hajnali Sas és asszony, és fiú. Fürge Nyíl adni amulett, köszönni élet.

Az indiánok elővezettek öt lovat. Egy hátast, és négy málhást. A hátason örömmel fedeztem fel a fegyvereimet, és az egyik málháson a csomagjaimat. A többi ló meg volt rakva a főnök ajándékaival. Akkora készleteket adott, hogy akár vadászat nélkül is eljuthatok a Nagy Tavakig. Csodás prémek voltak az egyik lovon, és apró, szétszedhető vadászmenedék, cserzett bőrből, amolyan apró sátorféle. És ami legmeghatóbb volt, az emelvényről Fürge Nyíl nyújtotta felém amulettjét. Aki ismeri az indiánokat, az tudja, milyen kivételes, ritka megtiszteltetés ez. Innentől kezdve az ő istene, az ő szerencséje őrködik felettem, a testvére vagyok. Odaléptem hozzá, és leoldottam a nyakamból a láncon függő keresztet, Stanton ajándékát, és az ő nyakába akasztottam. Az indiánok elismerően zajongtak. Megint kiálltam egy próbát, amulettért amulettet adtam, megkettőztem erőnket. A fiú biztosan meg fog gyógyulni, és nagy főnök lesz! Én pedig a törzs „öreg” barátja maradok az idők végezetéig, az öreg szó ebben az esetben a „tiszteletreméltót” jelenti. Véres Varjú rám nézett, majd megint azzal az utolérhetetlenül elegáns mozdulattal útnak indított. Kapart a torkom a meghatottságtól. Némán felemeltem a kezem, a szívemre tettem, majd kifelé fordított tenyeremet az indiánok felé lendítettem. Elköszöntem. Lovam nyugodt, egyenletes léptekkel indult útnak, kezemben a kötél pedig elindította az egymáshoz kötött málháslovakat. A varázsló megint a dobját püfölte, minden bizonnyal jó szerencsét intézett nekem a szellemeinél. Lassan elmaradt mögöttem a falu, és szemem előtt már a nagy cél lebegett, a Nagy Tavak vidéke. Ismét úton voltam. Most már Stanton Istenén kívül az indiánok Manitouja, és Fürge Nyíl amulettje is vigyázta utamat. Remélem, baj nélkül elérek a Nagy Tavakig, ahol fiatalságomat töltöttem, és ahol a legvéresebb csatákat vívtam a függetlenségért folyt harcban, az angolok és szövetségeseik ellen, és ahol az indiánoktól a Hajnali Sas nevet kaptam. Előttem az út, és nem félek rálépni!

 

 

 

M.G. Rooster

 Némethy Géza

 2011.