Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Temető-domb felszabadulása

2010.09.07

A Temető-domb felszabadulása
 

Elvadult, bozótos dombon vertem tanyát, miután egész nap a törmelékeket kurkásztam. Nem volt szerencsém, a hajdani várost szerintem vagy harminc éve elhagyhatták, valószínűleg a Nagy Égés alatt. Nem találtam semmit, ami 2030 után készült volna, így aztán sovány kis tartalékaimat kellett ma este is apasztanom. Érdekes, ősrégi tárgyakat találtam a romok között, de ennivalót, azt egy falatot sem. Mondjuk, ebben nincs semmi meglepő, hetek óta nem találkoztam élő emberrel, sőt, nyomát sem igen láttam. Még az a szerencse, hogy jó vadászat volt négy napja, így taligámban még mindig akadt némi sózott szarvashús, és egy régi haszonnövény magja, amit meg lehet főzni. Egy hozzám hasonlóan csavargó öreg mutatta meg nekem még évekkel ezelőtt ezeket a hosszú, zöld terméseket, amikben a levelek alatt sárga magok voltak egy tengelyen, de elég könnyen le lehetett morzsolni őket. A magok eleinte puhák, akkor még akár nyersen is lerághatóak a tengelyről, de vigyázni kell vele, mert könnyen tele lesz a gatya utána, jobb inkább megsütni vagy megfőzni, már ha van miben, és tüzet is tud csinálni az ember. A Nagy Égés óta sok helyen vannak még égő, parázsló fészkek, amik harminc év alatt sem aludtak ki, de nem szeretek a közelükbe menni, mert némelyik sugárzik, és az én mérőm eltörött, amikor élelem után kutatva beszakadt alattam egy hajdani élelmiszerbolt romja. De visszatérve a sárga magokra, amit az öreg kukoricának nevezett és érdekes dolgokat mesélt róla, azt is ideje lenne megint találni, mert már abból is alig van a taligán. Az öreg úgy mondta, hajdan ez egy ősi növény volt errefelé, aztán a civilizáció terjedésével egyre több helyen termesztették. Amikor már mindenhova vetették, elkezdték a génjeit manipulálni, és hihetetlen mennyiségben ették. A Nagy Égés kipusztította a Földről, legalábbis az újakat, és csak a kis gazdaságok régi fajtáiból vadult vissza valamennyi, de szerencsére még ennyi idő után is találni belőle, na persze némi szerencsével. Rengeteget köszönhettem az öregnek, ő tanított meg mindenre, amit tudok. Nélküle már nem is élnék.

 

Én már a Nagy Égés után születtem, a szüleim a kevés túlélő csoport egyikében ismerték meg egymást. A csoport szörnyű küzdelmeket folytatott a túlélésért, az iható vízért, az ehető táplálékért. A holtakat is megették, megettük, mert táplálják az élőket. De ha nincs tűz, akkor gyorsabban el kell fogyasztani őket, mert nagyon hamar megromlanak, és megbetegítenek. A túlélők a romok között kurkászták az ennivalót, a szükséges használati tárgyakat, már ami megmaradt a Nagy Égés után. A betegségek és az éhínség egyre jobban csökkentette az emberek számát, és a megmaradt készleteket. Az emberek az újjáépítés helyett harcoltak, és nem volt szinte senki, aki még képes lett volna szerszámokat, élelmet vagy ruhát előállítani. Tízéves múltam, amikor egy rajtaütésben az egész csoport megsemmisült, egyedül én éltem túl a mészárlást. Egy darabig követtem a támadó csoportot, és éjszakánként azt ettem, amit ők meghagytak, eldobtak. Szerencsére soha nem kaptak el, mert akkor azonnal megöltek, és megettek volna, mint csoporton kívülit. Egyedül viszont majdnem éhen haltam. Békákat, patkányokat, siklókat szedegettem össze, és ehető bogyókat próbáltam keresni. Egyszer az erdőben fényt láttam pislákolni, mely olyan apró volt, hogy nem lehetett a Nagy Égés maradványa, és kiderült, ember készítette, egy öregember. Egy öreg ember, aki túlélte a Nagy Égést, és azóta az erdőben élt, és csak ritkán ment be a kiégett, romos városokba. Ő tanított meg tüzet készíteni, tőle kaptam a tűzszerszámomat is. De ami a legfontosabb, megtanított íjjal vadászni, és tőle tanultam meg az Ehető Növények és Állatok Nagy Listáját is. Folyamatosan vándorolnunk kellett, mert a Nagy Égés utáni állandóan borús időben, szürkeségben kevés élelmet lehetett találni, hamar kimerítettük egy-erdő, bozótos vagy mező ehető állatait, növényeit. Az öreg tudott egy helyet, ahol egy pinceraktárban sok használati tárgy megmaradt, de egy csoport erősen őrizte. Mindannyian régi, állítólag üvegszálas íjakkal és fém vesszőkkel voltak felfegyverkezve, olyat szerettem volna én is. Végül sikerült is szereznem egyet, csak meg kellett ölnöm érte a tulajdonosát. Nem kaptak el. Sosem kaptak el. Az öreg nem volt ilyen szerencsés, négy éve ölték meg egy romos városkában. Most egyedül járok.

 

Ma nem volt olyan szürke az ég, mint általában. Több mint harminc évvel a Nagy Égés után már egyre gyakrabban látni a napot és a holdat. Nappal még jól is esik, bár erősen hunyorgok, de éjjel nem örülök, ha a holdat látom, mert olyankor sokkal hidegebb az éjszaka. Felmásztam a domb tetejére, elég sok kő és betontörmelék volt útközben, és itt a dombtetőn is van elég. De találtam egy viszonylag tiszta helyet, ahonnan ráláttam a szomszéd dombokra, és talán nem tudnak könnyen meglepni a portyázó hordák. Elég furcsa hely volt, mintha lett volna valami a levegőben, ami nyomasztott, de nem tudtam, mi az. Egy kőtömb mögött tüzet készítettem, aprót, éppen csak annyit, hogy a vacsorámat meg tudjam rajta csinálni, és aztán gyorsan ki is oltottam. Enni tudok a ritka holdfényben is. Nem volt sok étvágyam, hamar elvackolódtam. A taligát egy vékony zsinórral a bal lábamhoz kötöttem, de ezen a talajon amúgy sem tudnák észrevétlenül elhúzni. A fegyvereimet magam mellé készítettem, és egy sötét, barnás zöldes takaró alá bújtam. Így szinte láthatatlan voltam, ami nagyon fontos, és ilyen takaróval takartam le a taligát is, így rejtőztem el a dombtetőn. Nincs sok holmim, de amim van, azért simán megölnének. Vigyázni kell!

 

Tompa morajlásra ébredtem. Nem a szokásos mágneses-elektromos vihar dörgése volt, hanem valami egész más. Ritmikus mély dörrenések, össze-vissza kisebb dörejek, és valami megmagyarázhatatlan ropogás. Fülsértő, éles hangok, üvöltés és sikolyok. Éjfél körül járhatott az idő. Óvatosan kilestem a takaró alól. A levegő nehéz kénes szaggal volt tele, és a domb oldalán sorozatosan megnyílt a föld. A nyílásokból vérző, szakadozott emberek árnyai bújtak elő, kék és szürke egyenruhákban. Az áttetsző árnyalakok mindegyike sebesült volt, de voltak köztük teljesen szétszakadt alakok is, volt, amelyiknek feje, lába, karja le volt szakadva a testről, és a testtől arasznyira lebegett, de híven követte a test mozgását. A zaj egyre fülsiketítőbb lett, és a kénes füst is egyre sűrűbbé, fojtogatóbbá vált. És már nem csak az én dombomon nyílt meg a föld, de a körülöttünk levő dombokon, és a lenti síkon is. A földből kikelő árnyalakok elkezdtek sorokba, a sorok oszlopokba rendeződni. A lábamra kötött zsinór megrándult, majd elszakadt, ahogy a taligám felemelkedett a levegőbe. A föld felhasadt a taliga alatt, és a keletkezett nyílásból újabb árnyalakok hada tülekedett kifelé. Rettenetes látvány volt a sok szétkaszabolt, lemészárolt ember áttetszővé halványult alakja. Hirtelen alattam is megrepedt a föld, alig tudtam félre gurulni. Az alattam megnyíló hasadék nagyobb volt, mint a többi, ezen díszesebb ruhájú árnyalakok jöttek ki, szellemlovaikat táncoltatva. Az egész környék megtelt katonákkal, és hirtelen csend lett, a dörgés elhallgatott. A néma csöndben a lovasok előrébb léptettek, és egyiküket előre engedték. Vezényszavak harsantak:

- Igazodj! Vigyázz! Középre nézz! Tisztelegj!

Az egész szellemhad néma csöndben teljesítette a parancsokat, mindenki az előttem álló lovasok felé nézett. Úgy éreztem, mintha az összes árnyalak engem nézne. Rettenetes érzés volt! Az egyik lovas még előrébb léptetett, és megszólalt. Nem kiabált, sőt, halkan, kissé akadozva beszélt, de olyan átható erővel, hogy a bensőmben is ott rezgett minden szava.

- Katonák! Szövetségiek és lázadók! Sorstársaim az értelmetlen, hősi halálban! Sorstársaim az átokban! Újra megszólaltak a kürtök, dörögtek az ágyúk, újra a csatamezőre szólítottak minket! És most itt állunk mind, a gettysburgi dombokon és mezőkön, testünk megtöretve, elenyészve, de szellemünk nem nyert megnyugvást. Mindannyian részesei voltunk a nagy csatának, mind a hétezren itt leltük halálunk. És ki tudja, hova lett a többi harmincezer, akik megsebesültek, eltűntek, mi lett velük? Ők vajon már békében nyugodnak szerte az országban? Vagy rájuk is ki lett terjesztve az átok? Félek, igen. Ők az átokban is sorstársaink, bár fizikai mivoltukban, ha nem is sokkal, de túléltek minket. Ők még mindig a szellemlét peremén senyvednek, nekik még várniuk kell a felszabadulásra. Mindannyiunkat elért az ősi átok, mely azokat sújtja, akik maguk is embert ölve, fegyver által, értelmetlen és az emberiség, emberiesség ellenes harcokban vesztik el nyomorult életüket. Az átok nem válogat, egyaránt sújt tábornokot és bakát, hadifoglyot és foglyul ejtőt. Mindenkit, aki tevőleges részese volt az öldöklésnek. Katonák! Mi is elmondhatjuk, amit az ókori görögök a thermopülai csata után: Megcselekedtük mit megkövetelt a Haza! Mit tehetnénk még hozzá? Mindkét oldal katonái megtették kötelességüket, életüket adták az értelmetlen háborúban hazájuknak. Nincs igazság. A háború, minden háború értelmetlen, vak öldöklés, bármilyen köntösbe is öltöztetik. Szegény élők, túlélők, ők nem is tudják, milyen rettenetes kínok várnak rájuk a szellemvilágban, milyen rettenetes átok sújtja bármelyik oldal katonáit! Ők még hiszik, tudatlanságukban azt hiszik, hogy jó ügyekért harcolnak, és jutalmat kapnak érte, vagy a Földön, vagy a Mennyekben. Tévednek. Kétszáz év hasonló szenvedés lesz az ő sorsuk is a szellemlét peremén, kétszáz évig fognak sebeik nap mint nap felszakadni, kétszáz évig fognak naponta a kegyelemért sírva könyörögni! De hiába, nekik is ki kell tölteniük a büntetésüket.

Katonák, ma, 2063. július 3.-án letelt az időnk. Leszolgáltuk szenvedéssel teli kétszáz évünket, és eljött az ideje, hogy végleg elhagyjuk a csatateret! Ahogy most körülnézek a vidéken, és amit a szellemlét pereméről láttam, az mind azt mutatja, kétszáz év alatt az emberiség nem okosodott semmit. Értelmetlen háborúkkal felégették világukat. A Földön mindenütt üszkös romok, a kevés túlélő pedig egymással harcol. És nekünk nem áll módunkban rajtuk segíteni, megrázni a vállukat és fülükbe kiáltani: Ember, NE ÖLJ! Ölnek, és ők is megbűnhődnek majd. Mi letöltöttük a büntetésünk, és most szabadok lettünk. Szólaljanak meg hát újra a kürtök és a dobok, a csapatok rendezetten, katonához méltóan vonuljanak végső pihenőjükre, ahol hitem szerint megtalálják elvesztett szeretteiket. Szenvedésünknek vége, a gettysburgi Temető-domb végleg felszabadult!

 

Megszólaltak a kürtök, vezényszavak harsogtak a furcsa fojtott, de mégis átható hangon, és a szellemcsapatok egymás után, tisztelegve vonultak el a tábornokok előtt. Végül a lovasok is elindultak és követték a csapatokat. A menetoszlopok lassan elhagyták a földet, és legyezőszerűen a váratlanul feltűnő csillagos égig meneteltek, és eltűntek soha nem látott fényességű csillagok között. Hirtelen csend lett. Az ég megint megtelt kormos felhőkkel, és barátságtalanul süvített a szél. Nem tudtam elaludni, ébren reszketve vártam meg a reggelt. Mikor kivilágosodott láttam, hogy nem álmodhattam a történteket. Az egész környék telis tele volt friss, tépett szélű gödrökkel, a taligám felfordulva hevert egy ilyen gödör peremén, és alattam a domboldalban akkora üreg tátongott, hogy azon négy lovas katona is kifért. A levegő kitisztult kissé, de a gödrökből még szivárgott a kénes füst. Ész nélkül pakoltam össze, és menekültem a környékről. De a dolog nem hagyott nyugodni, én is így végzem esetleg, rám is vár a kétszáz év szenvedés, mert embert öltem? És mi lesz a Föld többi túlélőjével?

 
 
 
Némethy Géza, 2010.