Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A stockwoodi tortillacsata

2011.03.04

A stockwoodi tortillacsata

 

Szép nagy ranch a zsálya borította hegyi legelők között, mr. Ebenezer Stockwood birtoka. Megszámlálhatatlan marhacsordák, hatalmas ménes, és igen, még birkákat is tartott, ami ezen a vidéken bízvást különcségnek tekinthető, sőt egyenesen a szomszédos marhatartók nyílt semmibevétele. De mr. Stockwood mindig is a maga útját járta, nem törődött a saját érdekein kívül semmivel. Megtehette, ő volt a környék legnagyobb birtokosa, a ranchen kívül két szállodát és több saloont is a magáénak tudhatott a közeli városkában, valamint a helyi bank is kétharmad részben az övé volt. Rengeteg ember dolgozott neki, akik javarészt a karámok mellett felépített hosszú legényszálláson laktak. Olyan sokan voltak a legények, hogy két szakács is főzött rájuk, Rojas, egy alacsony kis mexikói, és David, a kövér alabamai néger.

 

Régi kedves ismerősünk, Beles Joe is itt talált alkalmazást, miután mr. Kernshaw farmjáról kipenderítették egy bizonyos csirke ellopása és megsütése után. Meg már nem ehette, a finom sült csirkét hátrahagyva kellett távoznia. Több hónapon át vándorolt munkát keresve, de sehol nem tudott megmaradni, mert a kisebb farmokon nem tűrték el fékezhetetlen étvágyát, egy-két hét után mindig kiadták az útját, mondván – többet eszik, mint amennyi hasznot hajt. De itt a Stockwood birtokon ennyi ember között fel sem tűnt a fogyasztása, a szakácsok a bőséges adagok után még a maradékokat is nevetve etették fel vele, még büszkék is voltak Beles Joe étvágyára. Ez a feneketlen étvágya robbantotta ki a környék legvidámabb csatáját, a híres stockwoodi tortillacsatát.

 

Történt egyszer, hogy Rojas, a mexikói szakács babos tortillát sütött a fiúknak, és Beles Joe egymaga több mint tízet evett meg ebből az amúgy nagyon laktató ételből. Rojas nem sajnálta a feketebabot, a csilit és a szószt a tortillákból, de Joe csak zabált, és zabált, és zabált. A hatodik tortilla után már körbevették a legények, és hangosan röhögve nézték a pusztítást.
- Szerintem Beles Joe-nál több babos tortillát senki sem tud megenni a világon – mondta Rojas, miközben a következő adagot az asztalra rakta – és erre akár fogadni is mernék!
Ez a kijelentés aztán néhány embernek szöget ütött a fejébe, és a cowboyok hamarosan két pártra szakadtak. Az egyik csoport – ők voltak többen, – Belesre szavazott, míg négyen azt mondták, létezik olyan csodalény, aki még ennél is többet tud enni. Lett is felzúdulás, majdnem verekedés lett a dologból. A két szakács alig bírta lecsendesíteni őket.
- Szervezzünk fogadást, nagy fogadást – szólalt meg David, – és lássuk a téteket, már ha tényleg van olyan jelöltetek, aki le tudná győzni Joe étvágyát! Mennyit tesztek fel rá?
- Én ismerek egy embert – mondta mr. Frayser, az egyik munkavezető, – ide kellene hívni, nem sajnálnék akár tíz dollárt sem, én az ő győzelmére fogadnék. Ha komolyan gondoljátok a dolgot, táviratozok neki, a fogadási összeg húsz százalékáért biztosan eljönne, bár elég messze lakik.

- Na uraim, ki akar fogadni? – rikkantotta Rojas, aki, mint a szakácsok általában, igazi vezéregyéniség volt, – nálam meg lehet tenni a téteket!

Gyorsan előkapott egy tiszta lábast, papírt-ceruzát, és a legények sorban dobták be a téteket a lábasba, a szakács pedig minden tételt gondosan bekönyvelt. Mesebeli összeg, négyszázharmincöt dollár jött össze.

- A húsz százaléka 87 dollár, ennyiért eljön az ismerősöd? – kérdezte a szakács Fraysert, – a többi pénzt pedig a tétek arányában elosztjuk a nyertesek között.

- Holnap táviratozok neki – felelte a munkavezető, – és megbeszélem a dolgot mr. Stockwooddal is, szerintem nem lesz akadálya a dolognak. Ha minden rendben lesz, akkor úgy alakítom a munkarendet, hogy a legtöbben itt lehessenek a nagy tortillacsatán.

És elindult a szervezés. Mr. Stockwood jót nevetett az ötleten, és felkerekítette az összeget ötszáz dollárra, elvégre ő is nyerni akart a bolton. Természetesen a saját emberére fogadott.

- Aztán ajánlom ennek a Belesnek, hogy nyerjen, mert különben repül! – jegyezte meg nevetve, – a Stockwood birtok nem veszíthet!

A távirat elment, a fiúk tűkön ülve várták a választ. Közben a nagy fogadásnak híre ment a városban, és a városiak közül is sokan akartak fogadni, így a tétek összege már meghaladta a nyolcszáz dollárt is. Szinte mindenki Beles Joe győzelmét tette meg, így bizony az ő győzelme esetén csak elég szerény nyeremény jutott volna egy-egy embernek, de ezt nem bánták, a fogadás, a nagy tortillacsata kitörés volt a szürke mindennapok közül. Rojas és David már meg is tette az előkészületeket, amikor a következő postakocsival megérkezett az ellenfél, mr. Berry Morrison, Fort Laramie-ből.

 

Berry Morrison látványa sokaknak csalódást okozott. Öt láb hat hüvelyk magas, szóval alacsony, keszeg kis emberke volt, úgy nézett ki, mint aki pillanatok alatt meghal alultápláltságban, és a szél is felborítja. A városiak közül azonban hirtelen többen is rá fogadtak, amivel Beles Joe táborában nagy nevetést váltottak ki. Mit akar ez a vakarcs az ő nagyétkű versenyzőjükkel szemben? Többen úgy gondolták, hogy Morrison már a negyedik tortillánál fel fogja adni a versenyt, és már azon sajnálkoztak, hogy nem láthatják, valójában mennyit tud megenni Joe a babos tortillából. Mr. Stockwood is biztosnak látta a nyereményét, Beles Joe pedig élvezte a hirtelen támadt népszerűségét. Úgy tűnt, életében először pénzt is fog keresni az étvágyával, addig is örömmel öntötte le a torkán a sok whiskyt, amivel bátorítólag megkínálták. Berry Morrison pedig egyelőre eltűnt a kíváncsi szemek elől, mintha érezné a vesztét. Csak az összecsapás napján került elő. Elegánsan volt öltözve, de sokaknak feltűnt, hogy sem derékszíjat, sem mellényt nem viselt. Szépen vasalt, de kissé bő nadrágját piros nadrágtartó tartotta a helyén, csipkés-fodros ingét lazán lobogtatta a szél. Szürke, városias kalapja tiszta volt, ellentétben Joe végtelenül zsíros, elnyűtt Stetsonjával. Azért Joe is kimosakodott a nagy eseményre, bár ruhatára nem volt túl nagy, de tiszta inget vett.

 

Elkezdődött a nagy összecsapás. A legényszállás elé kitettek két asztalt, két széket, és egy kényelmes karosszéket is lehoztak a nagy házból mr. Stockwoodnak, aki védnöke és bírója volt a nagy tortillacsatának.

- Uraim, ismertetem a szabályokat – kezdte szertartásosan mr. Frayser, – a szakácsok már előkészítették a babos tortillákat, és mr. Stockwood ellenőrizte, hogy valóban egyforma adagok, mindegyikben ugyanannyi feketebab, csili és szósz van. Akinek kiürül a tányérja, azonnal kap egy újabbat. Az asztaltól felállni nem szabad, folyamatosan enni kell. Vizet vagy whiskyt korlátlanul lehet inni, mást nem. Aki egy percnél hosszabb ideig nem tudja folytatni az evést, vagy elkezd rókázni, az vesztett. Mr. Stockwood papíron jegyzi az elfogyasztott tortillák számát. Az nyer, aki többet tud megenni. Ha az egyik versenyző már nem tud többet megenni, akkor számára befejeződött a verseny, de amennyiben a másik versenyző még bírja, ő akkor is folytathatja, ha pillanatnyilag még kevesebb adagnál áll. Amikor ő is befejezte, mr. Stockwood összesíti az eredményt, és kihirdeti a győztest. A nyeremény a befolyt tétek húsz százaléka, mivel 890 dollárban fogadtatok, ez 178 dollár. A fennmaradt pénzt pedig a tétek arányában szétosztjuk a nyertesek között. Tiszta versenyt, jó étvágyat kívánok!

A két versenyző elfoglalta a helyét egymással szemben. Morrison letette a kalapját, és pedánsan egy hatalmas konyharuhát kötött a nyakába, hogy az esetlegesen lecsorgó szósztól megóvja csipkés ingét. Beles Joe csak hátralökte a kalapját, és magabiztosan intett.

- Készen állok, mr. Stockwood.

Berry Morrison is bólintott, mire mr. Stockwood a levegőbe lőtt kis, gyöngyháznyelű Deringerével, és a két szakács egy-egy tányért tett a versenyzők elé. Rojas Joe-t szolgálta ki, míg David Morrison körül sürgölődött.

 

Az első három adag gyorsan, szinte eseménytelenül tűnt el, aztán kezdett látszani a két versenyző taktikájában a különbség. Joe gyorsan tömte magába az ételt, szinte nem is rágott, hatalmas falatokban nyelte a tortillákat, míg Morrison egyenletes, de megállíthatatlannak tűnő tempóban rágta-nyelte az egymást követő adagokat. Beles Joe apránként előnyre tett szert, már a nyolcadikat ette, amikor Morrison még csak a hatodikat rágta. Az izgatott cowboyok harsányan biztatták Joet, aki felváltva hol egy kis vizet, hol egy kis szeszt kortyolt a babos tészta mellé. Ellenfele még egy kortyot sem ivott, csak rendületlenül evett tovább. A tizenegyedik tortillánál Beles Joe akkorát böfögött a habzsolástól lenyelt levegőtől, hogy a karámból az egyik bika azonnal válaszolt is rá! Mr. Stockwood a fiúkkal együtt nevetett, míg Morrison csak egy rosszalló pillantásra méltatta neveletlen ellenfelét. Ő tisztán, szépen evett, míg Joe inge már csupa maszat volt. A feszültség egyre fokozódott, amikor Beles nekilátott a tizenhatodik adagnak. Ellenfele még csak tizenhárommal végzett, a fiúk már elkezdték Joe-t ünnepelni. Sajnos a tizenhat adag láthatóan eltelítette Joe-t, izzadva, nyögve látott neki a következőnek, és már apró falatonként tudta csak letuszkolni a torkán. A tizennyolcadik tortilla után Beles Joe elfehéredett, öklendezni kezdett, bár nem jött ki semmi a torkán. Úgy látszik, hasa annyira tele volt, hogy már visszafelé sem tudott a bab közlekedni. Mr. Stockwood a Saint Louis-ból hozott aranyóráján mérte az időt. Letelt az egy perc, Beles Joe befejezte a versenyt, tizennyolc adag babos tortilla elpusztítása után.

- Életemben nem láttam még embert ennyit zabálni – jegyezte meg Rojas, – pedig elég régóta szakácskodok, de ilyen zabagépet még nem láttam!

- Még nincs vége a versenynek – figyelmeztetett mindenkit mr. Stockwood, – mr. Morrison most kezdett bele a tizenhatodik adagba.

Minden szem Morrisonra meredt. Ő felnézett, picit elmosolyodott, tartott egy kis szünetet, és most először ivott pár korty vizet. Aztán gépiesen folytatta a rágást, és David hozta az újabb adagot. A Belesre fogadók gyomrában furcsa remegés kezdődött, úgy érezték, ha valami nem jön közbe, elvesztik a feltett pénzüket. Megérkezett a tizennyolcadik babos tortilla, és már csak abban reménykedtek, hogy Morrison vagy nem tudja befejezni, vagy már nem tud újabba belekezdeni, és akkor mégis csak Beles Joe a győztes, mert ő hamarább végzett a tizennyolc adaggal. Hiú ábránd! Berry Morrison, Fort Laramie bajnoka belekezdett a tizenkilencedik adagba is, és be is fejezte. Szusszant egyet, ivott két korty whiskyt, két korty vizet, és intett.

- Jöhet a huszadik!

A tömeg végigtapsolta, amíg a huszadik babos tortilla is eltűnt. Morrison felállt, a konyharuhát levette a nyakából, akkurátusan összehajtotta és az asztalra tette.

- Azt hiszem, ezt a versenyt megnyertem – mondta, és odalépett mr. Stockwoodhoz, aki átadta neki a nyereményét. A pénzt eltette, majd odalépett a mexikói szakácshoz.

- Mr. Rojas, a tortilla nagyon finom volt, köszönöm. De ez a sok bab és tészta után úgy ennék valami mást is, sütne nekem egy szép szelet húst desszertnek?

 

Így ért véget a stockwoodi tortillacsata. Szerencsére Mr. Stockwood vesztesége ellenére jókedvű volt, így Beles Joe sem veszítette el az állását. Viszont évekig elkerülte a babos tortillát, és a fiúk gyakran szekírozták, mert elvesztette a pénzüket.

 

 

M.G. Rooster

 Némethy Géza

  2011.