Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A portás meséje

2009.08.25

A portás meséje
 

Legutóbbi utamról visszatérve csodálkozva láttam, hogy cégünk új irodaházba költözött. Hát igen, úgy látszik, mi kereskedelmi utazók jó munkát végeztünk, az általunk eladott rengeteg modern fegyver és lőszer elég hasznot hozott a tulajdonosoknak ahhoz, hogy nemcsak új helyre költözzön a cég, de csinos-bögyös lányokat is felvegyenek a számtalan irodába. A ház öt emeletén állandó a nyüzsgés, az elevátor üveg és kovácsoltvas kalitkája föl-le jár, minden emeleten csöngetve egy messzehangzót, ezzel is hirdetve a haladást. Ebben a nagy, modern irodaházban számomra csak két érdekes hely volt, az egyik a pénztár, ahol kifizetik a munkámat, költségeimet, és a porta, ahol egy idős, ősz ember ült a pult mögött, irányítva a folyamatos ügyfélforgalmat, kezelve Bell új találmányát, a távbeszélőt. A házban egyébként nem csak a mi cégünknek voltak irodái, hanem több telegráfos és szállító cégnek is.
A portás az én szívemnek oly kedves régi vágású ember volt, az igazi Vadnyugat túlélője, és bár keze már remegett, de határozottsága a múlt harcait idézte.
- Kit keres, fiatalember?
- A Russel Gun & Ammunitions kereskedelmi utazója vagyok, jöttem elszámolni az elvégzett munkával.
- Negyedik emelet. Felmehet. – recsegte a portás, miközben végigfürkészett. Ahogy mentem az elevátor felé, végig a hátamban éreztem szúrós tekintetét. A cégnél hamar végeztem, megkaptam a pénzem, és már elő volt készítve a következő három hónap munkaterve, a tájékoztató anyagok és áruminták. Ahogy végignéztem a munkatervet azonnal láttam, megint nem fogok unatkozni, de csak pár nap múlva kell indulnom. Elgondolkozva mentem le a lépcsőn. A portás előtt, a naplója mellett egy zöld posztó volt kiterítve – valószínűleg egy régi biliárdasztal maradványa – és a posztón egy revolver alkatrészei. Azonnal odasiettem, mert a régi fegyverek mindig lázba hoztak. A portás egy kis fadobozt vett elő, és hosszasan keresgélt a benne levő alkatrészek között. Én tátott szájjal figyeltem a háta mögött, amint elővett egy megfelelő rugót, és beszerelte az öreg fegyverbe. Nyugodt, de tempós mozdulatokkal szerelt, és érdekes módon most egyáltalán nem remegett a keze. Minden alkatrész a helyére került, és az öreg többször egymás után felhúzta a kakast, majd leeresztette, miközben nézte a dobot.
- Látja, fiatalember, most már rendben van a dobrekesztő, – szólalt meg váratlanul a portás – meg tudja mondani, milyen fegyver van a kezemben?
Hirtelenjében meg sem tudtam szólalni, a portásnak úgy látszik hátul is van szeme? Aztán összeszedtem magam:
- 1851-es Colt Navy Sheriff, rövid .36-os csővel, valaha kékítve és nem barnítva volt, egyedi markolattal, úgy 1855 körül gyárthatták, a rövid töltőkar miatt nehezebb volt tölteni, mint a hosszút.
- Nem is néztem ki magából, de helyes a válasz – mosolygott rám az öreg, – még az évet is majdnem eltalálta, ’56-ban gyártották, akkor vettem újonnan, és még most is működik, bár ritkán használom.
Egy lótifuti gyerkőccel két kávét hozattam, és a portáspult szélére könyökölve hallgattam a portás meséjét.

Változatos, érdekes, de nehéz életem volt, sokféle foglalkozást kipróbáltam. Az iskolával elég hamar végeztem, és elkezdtem fuvarozni. Aztán a lovak megdöglöttek, én meg beálltam egy kovács mellé, de nem jöttem ki vele, és egy új találmány, a fotográfia amúgy is jobban érdekelt. Szerencsére anyagi gondjaim – egy örökség következtében – nem voltak, így nyugodtan foglalkozhattam a fotográfiával. Bizony, akkor még egész másképp ment, ezüst lemezekre készítettük a dagerrotípiákat, aztán 1851-ben felfedezték a kollódiumos nedves eljárást, és utána már sokkal könnyebb volt képeket készíteni. Miután alaposan kitanultam az ipart, vettem egy elsötétíthető szekeret, és ahogy akkoriban mondták: „fel nyugatra, fiatalember”! Abban az évben, utam első állomásán vettem ezt a Coltot, mert rájöttem, hogy bizony szükségem lehet rá. Szekeremmel egy nyugat felé induló telepes karavánhoz csatlakoztam, és a nehéz út közben megörökítettem a csodálatos tájakat, a kemény életű telepeseket, az utunkba akadó indiánokat, katonákat, és bizony a törvényen kívülieket is, volt belőlük több is, mint kellett volna! Némelyeknek komoly hírneve volt, hatalmas vérdíjjal a fejükön fosztogatták az utazókat, mások piti kis rablók voltak, de ők talán még veszélyesebbek voltak. Némelyikük hírneve ekkor kezdett felívelni, és ők mindent megtettek, hogy ennek a hírnévnek megfeleljenek. Egy kis erődben hallottunk először Lámpás Fredről, aki pont a mi útvonalunkon tevékenykedett, és akire már szép vérdíj, 400 dollár volt kitűzve, ami akkoriban nagy összegnek számított, egy kisebb farmot lehetett érte kapni. Lámpás Fred hiú ember volt, szép ruhákban járt, haja-keze mindig rendben volt, csizmája tiszta, de ritka nagy gazember volt. Nevét onnan kapta, hogy ha beesteledett, a mulatóban minden lámpát meg kellett gyújtani, hogy a lámpafényben mindenki őt csodálhassa. Rettegték a környéken, mert nem csak rabolt, de a nők sem voltak biztonságban tőle. Aki engedett vágyainak, az élve megúszta, de aki ellenkezett, azt az erőszak után megölte. Volt a karavánunkban egy lengyel bevándorló család, a nevükre már nem emlékszem, mert hosszú és kimondhatatlan volt, emiatt csak Polyákéknak hívtuk őket. Polyákéknak négy lánya volt, egyik szebb, mint a másik. A legidősebb 18 éves volt, a legkisebb 14, és mind sudár termetű karcsú nádszál, hosszú lenszőke hajjal, és csodálatosan ragyogó kék szemekkel. Nem tagadom, nekem is nagyon tetszettek, különösen a második legidősebb, a tizenhét éves Aniela, aki nevének megfelelően (Aniela angyalt jelent) egy földre szállt angyal volt, és én sem voltam közömbös számára. Kicsit nehéz volt udvarolni neki, mert még elég keveset beszélt angolul, de a szerelem nem ismer nyelvi korlátokat. Szép lassan már közös jövőt kezdtünk tervezni, és Polyák papa sem ellenezte a dolgot, csak Polyák mama sírdogált néha, hogy el fogja veszíteni a lányát, mert én nem akartam egy farmon letelepedni, a földet túrni. Sokat vitatkoztam erről a szülőkkel, már amennyire ezt kevés angolságuk megengedte, de nem értettek meg teljesen:
- Aniela farm, farm! – hajtogatták.
Közben a karaván haladt, St. Louisból délnyugatnak mentünk tovább, Fort Smith felé, az erődön túli területen akartak a telepesek letelepedni, új életet, gazdaságot alapítani. A szekerek lassan döcögtek a poros nyomon, mert azért az útnak nem volt nevezhető, és egy-egy nagyobb gödörnél csattogtak az ostorok az állatok hátán, és ember-állat egyaránt nekifeszült a szekereknek. Nehéz út volt, gyakran meg kellett állni pihenni. Míg az állatok pihentek, a kocsisok körbejárták a szekereket, megigazították a rakományt, kicseréltek egy kereket, megkenték a tengelyeket, vagy csak kávéztak és kétszersültet rágcsáltak. Ilyenkor sok érdekes felvételt lehetett készíteni, és bizony gyakran hátráltattam a menetet a fotográfia miatt. Egy ilyen pihenőn hirtelen lódobogást hallottunk, és a porfelhőből kis csapat bukkant ki. Gyakorlottan kerítették be karavánunk, és rémülten láttuk, hogy a vezetőjük nem más, mint Lámpás Fred, a híres rabló. Ott álltunk tehetetlenül, bekerítve, ránk szegeződő fegyverek csöve előtt. A banda tagjai módszeresen neki láttak a fosztogatásnak, míg vezetőjük a nők felé indult. Én a revolveremet gyorsan bedugtam a fényképezőgép belsejébe, akkoriban olyan nagy gépet használtam, hogy szinte egy karabély is befért volna a bőrharmonikába! A nők reszketve álltak Lámpás Fred előtt, aki lassan, kéjesen mustrálgatta, tapogatta őket, mialatt a férfiak ökölbe szorult kézzel, de tehetetlenül álltak a rájuk szegeződő fegyverek között. Én oldalt álltam a háromlábú állvánnyal, a fekete kendővel letakart fotomasinával. Mikor a rabló Anielával kezdett „barátkozni”, úgy éreztem, menten összeesek. A látvány, ahogy Lámpás Fred Anielát ölelgeti, hirtelen jó ötletet adott, odaléptem hozzájuk.
- Ha nem tévedek, Ön a híres Lámpás Fred – kezdtem a beszélgetést, – én pedig a Nyugat híres fotográfusa vagyok. Megtisztelne, ha készíthetnék Önről pár felvételt a csinos hölgyek körében, a képek már holnapra elkészülnének, és természetesen ingyen, csak nem fogok pénzt kérni egy ilyen híres embertől!
A rablónak tetszett az ötlet, és én rutinosan kezdtem őket csoportba rendezni.
- Ön álljon középre, a két nagyobb lány mellé, aztán a kisebbek. Az emberei álljanak mögéjük, és az a két hosszú ember pedig heveredjen eléjük!
A csoport közben összeállt, a gonosztevőknek tetszett a dolog, a telepesek pedig kezdték gyanítani, hogy kitaláltam valamit, ami kimentheti őket ebből a helyzetből.
- Uraim, a fegyvereket tegyék lábhoz, hölgyek koszorújában nincs rájuk szükség.
A telepesek lassan közelebb jöttek, és mintegy véletlenül, kinek lapát, kinek balta volt a kezében. A csoport izgatottan várta a fényképezést, mialatt én a fotomasinával foglalkoztam. Óvatosan kiemeltem belőle a lencsét, és abban reménykedtem, a rablók közül senki nem ért hozzá, nem fog feltűnni a hiánya. Bebújtam a fekete kendő alá, és onnan igazgattam tovább a csoportot.
- Ez így nem lesz jó, nincsenek elegen, hogy méltó háttere legyen Lámpás Frednek! Maguk is álljanak be! – kiáltottam a telepesekre. – Fred, karolja át a két hölgyet! A hölgyek mögött állók kapaszkodjanak egymás vállába! A földművesek álljanak mögöttük félkörbe! A hölgyek mosolyogjanak, az urak vágjanak komoly képet! Ne mozogjanak!
A csoportkép lassan összeállt, mindenki elcsendesedett. Nekem hideg verejték csorgott a hátamon miközben kinéztem a kendő alól. Még egyszer végignéztem rajtuk, és visszabújtam a kendő alá.
- Senki nem mozog, lélegzetét visszatartja, egy, kettő, három! – húztam fel közben a bőrharmonika rejtekében a Colt Navy kakasát. Háromra tüzeltem, és Lámpás Fred, a homlokán egy friss lyukkal megingott, de a nők megtartották. Az emberei döbbenten álltak, hirtelenjében nem tudták, mi történt. Még két gyors lövés, és a két elöl fekvő alak is megkapta a nekik járó ólomgolyót. A telepesek ekkor a kezükben tartott szerszámokkal leütötték a többi rablót, és megkötözték őket. Megmenekültünk, és rajtunk egy karcolás sem esett. Lámpás Fred csendesen feküdt a földön, és én visszarakva a lencsét a gépbe, most már tényleg lefényképeztem az embereivel együtt. A kép alapján Fort Smithben megkaptam a vérdíjat, és a felvételek tán még mindig ott vannak az erőd irattárában.

 - Csodálatos történet – lelkesedtem, – és utána biztos el is vette feleségül Anielát!
A portás szeme elhomályosult, és két hatalmas könnycsepp gördült ki belőlük.
- Sajnos a telepeseket két hónap múlva elérte a himlő, és Aniela az elsők között halt meg, pedig az egész vérdíjat, minden pénzem orvosra és gyógyszerekre költöttem. Lámpás Fred halála után még bosszút állt, az érte kapott pénz mindenkire szerencsétlenséget hozott. Látja, ennyi év után még mindig felkavar Aniela emléke. Most menjen fiatalember, hagyja magára az öregembert fájó emlékeivel. Legközelebb majd valami vidámabbat mesélek. Most menjen.

 Szótlanul meghajoltam, mintegy megköszönve a történetet, és kimentem a szép új irodaházból.

 
Némethy Géza, 2008.