Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hajós és a duplapuska

2009.05.24
A hajós és a duplapuska

Érdekes emberrel akadtam össze a Mississippi mentén. Szokásomhoz híven munka közben is mindenütt a régi Wild West öregeit kerestem, szerettem a történeteiket, és ha csak lehetett, megvásároltam viharvert öreg fegyvereiket. Egy ízben Illinois és Missouri államokban ingáztam ide-oda – a főnököm rosszul állította össze az üzleti tervet – és mi tagadás, eltévedtem. Eredetileg Cantonba igyekeztem, ott ugyanis komoly méretű Gun Store van – a legújabb lőszereinket szerettem volna eladni nekik – de csúnyán eltévedtem. Utóbb már csak azt hajtogattam magamnak, ha következetesen keletnek tartok, akkor majdcsak elérem a Mississippit, és a többit meglátjuk holnap. Rohamosan sötétedett, így amikor megpillantottam a nagy folyót, jobban megörültem a látványnak, mint De Soto 1542-ben. Ő volt az első fehér ember ezen a tájon, igaz, ő felfedező és hódító volt, nem pedig drummer, mint én. Ott álltam a parton, aztán találomra északnak indultam. Igaz, ehhez vissza kellett menni az utolsó kereszteződéshez, mert az út a vízparton véget ért. Már majdnem teljesen sötét volt, a távolban feltűntek La Grange fényei, és akkor megláttam egy kissé roskatag, de barátságos házikót a vízpart melletti emelkedőn. Bekéredzkedtem. Amikor kinyílt az ajtó, azonnal tudtam, megérte eltévedni. Középtermetű öregember állt az ajtóban, hajdan vörös szakálla már ősz szálakkal volt tele, hosszú haja hátul zsinórral volt összefogva. Napcserzette arcából a világ legderűsebb, legbarátságosabb kék szemei néztek rám, és amint meghallotta eltévedésem, azonnal beinvitált. Szerény házikó volt, de tiszta és otthonos. A falakon régi hajós eszközök, műszerek, hajóharang, törött kormánykerék, ilyesmik. De szerencsére az egyik falon megpillantottam egy régi kétcsövű puskát is.
- Micsoda gyönyörű darab! – lelkesedtem. – Megnézhetem közelebbről?
- Vigyázzon vele – figyelmeztetett mr. Chab, – töltve van! Igaz, megvan vagy negyven éve, hogy megtöltöttem, talán már el sem sülne, de jobb, ha vigyáz!
Óvatosan leemeltem a falról, és tényleg, a lőkúpokon még ott feszültek a régi csappantyúk, kissé megsötétedve, de épen. A helyzet érdekes történetet sejtetett, óvatosan próbáltam kifaggatni az öreget.
- Majd vacsora után elmesélem a duplapuska történetét, egyelőre inkább az evéssel foglalkozzunk – mondta mr. Chab.
Remek vacsorát kaptam, akkora marhaszeletet, hogy két tenyeremmel sem tudtam volna befedni, zsírban pirított krumplit hagymakarikákkal, utána hajóskétszersültet vajjal és lekvárral.
- Magam tettem el a lekvárt! – büszkélkedett vele. – Egy hajós mindig jó szakács!
Vacsora után előkerült egy üveg a kocsimból, és a kis pohárkák fölött hamar összebarátkoztunk.
- Hagyd az urazást, szólíts egyszerűen Chab-nek, mint mindenki.
- Rendben van Chab, de áruld el, milyen név ez, még sosem hallottam hasonlót.
- Nem is nagyon hallhattál, mert ez egy magyar név, a Csaba amerikaisodott változata, én ugyanis Európában, Magyarországon születtem, onnan vándoroltam ki.
Az imbolygó lámpafényben a derűs szemű öreg elmesélte nekem a puska, és természetesen az ő nem mindennapi történetét.

Hát igen, én nem idevalósi vagyok, Magyarországon születtem, az ottani nagy folyó, a Duna mellett. Gyerekkoromtól kezdve hajózni vágytam, vonzott a víz, az utazás. Hamar elszegődtem hajókra dolgozni, jártam a folyót teljes hosszában. Inasként kezdtem, de hamarosan matróz, aztán amikor tovább tanultam a folyót, kormányos lettem. Szállítottuk a magyar búzát, kukoricát hol északra, hol délre, visszafelé sót vagy iparcikkeket hoztunk, de vittünk mi mindent az élő állatoktól kezdve az ércekig, mikor mit kellett. Két forduló között mindig hazamentem szüleimhez, de sajnos hamar elvesztettem őket. Egyedül maradtam, és már nem akartam hazamenni az üres házba. Mindenem eladtam, és egy merészet gondolva kivándoroltam Amerikába. Az út hosszú és nyomorúságos volt, bár szerencsém volt, mert mint hajós a tengeren is megálltam a helyem, mire New Yorkba értünk, már matrózként dolgoztam a kivándorlókat szállító hajón. Itt búcsút mondtam a tengernek, és egy szekérkaravánhoz csatlakozva nyugatnak indultam. Amint megláttam a Mississippit, tudtam, megérkeztem. St. Louisban addig keresgéltem, amíg egy kormányos felvett kormányosinasnak. Szinte minden pénzem ráment, akkoriban ötszáz dollárt is elkértek a tanításért, de megérte, mert a nagy folyót alaposan ismerő kormányosok igen jól kerestek. Szerencsére az otthoni hajózás után másoknál gyorsabban sajátítottam el a szakmát, a legnehezebb dolog a vonalismeret megszerzése volt, a folyó állandóan más képet mutatott, mindig változott, omlások, zátonyok, fatörzsek és megszámlálhatatlanul sok hajóroncs tette nehézzé a biztonságos hajózást. Akkoriban még nem voltak kitűzések, nem használtak bójákat, táblákat, nem volt megbízható folyamtérkép. A kormányos mindent fejben tartott, és mindig naprakész volt a változásokból. Hatalmas felelősség volt rajtunk, de jól meg is fizették. Elegánsan öltöztünk, és amíg a hajón rakodtak, a legjobb szállodákba és éttermekbe jártunk, minden szépasszony álma mi voltunk. Egy ilyen szép álomnak az emléke a töltött duplapuska, amivel majdnem megölt egy nem ok nélkül féltékeny férj.

Innen nem messze északra volt egy Keokuk nevű kisváros, ott élt egy gyönyörű, vörös hajú asszony, egy utazó kereskedelmi ügynök – kacsintott rám – felesége. Férje sokat volt úton, így aztán Becky egyedül volt hetekig. Vörös a vörössel jól megvan, hamar megismerkedtünk és a szeretőm lett, mint oly sok másik nő a nagy folyó mellett. Házuk kéményét már messziről látni lehetett a folyóról, ezért adtam neki egy csomó szurokfenyő hasábot. Amikor megszólalt a hajó gőzsípja, Becky ha egyedül volt, rátett a tűzre egy-két hasábot, és a kéményből felszálló sűrű fekete füst jelezte, Lucas Martindale üzleti úton van, a szépasszony vár rám. Bár nem nagyon titkoltuk a románcot, mégis csak nagy sokára derült ki, egy "jóakarónk" névtelen levélben felvilágosította a férjet. Utoljára négy napig éltünk boldogan egymás karjaiban Beckyvel, mit sem sejtve a lóhalálában közeledő férjről. Időközben a rakodást befejezték, a fűtők már felfűtötték a kazánokat, és elbúcsúzva a szeretőmtől felmentem a Texas-fedélzetre, hogy a kormányállásból irányítsam az indulást. A rakparton hatalmas zűrzavar tört ki, amikor mr. Martindale eszeveszetten korbácsolva lovát áttört a búcsúzkodók és rakodómunkások között. A beszállóhidat már kezdték behúzni, mikor egy duplapuskával a kezében felrohant a fedélzetre.
- Hol van az az átok kormányos? – ordította magából kikelve. – Kiontom a belit!
Ebben a pillanatban meglátott a fedélzeten, és azonnal rám lőtt. Szerencsére elhibázta, a harangot találta el, a kondulásra elkezdték az indulás előkészítését. Gyorsan átugrottam a korláton, és futva próbáltam fedezékbe menekülni.
- Teljes gőzt a kazánba! – kiáltottam a kormányosinasomnak, miközben már a közelemben dobogtak a férj lábai.
Az első viharfedélzeten, megkerülve a csörlőt megpróbáltam lerázni az üldözőmet, de ő ismét rám lőtt. Szerencsére most sem talált el, és a használhatatlanná vált puskát eldobva – akkoriban még elöltöltő fegyverek voltak, amiket nem lehetett gyorsan újratölteni – egy hatalmas kést rántott elő az övéből, úgy folytatta az üldözést. A kazánfedélzeten, más út nem lévén, a két ikerkémény egyikére kezdtem felmászni. Most, hogy Martindale-nek már nem volt lőfegyvere, kissé nyugodtabb voltam, de a késsel sem volt sok kedvem megismerkedni. Egyre magasabbra másztam a kéményre, amikor a férj elkezdett utánam mászni.
- Első köteleket bevonni! – ordítottam.
A sodrás elkezdte a hajó orrát elfordítani a rakparttól, a kazán már teljes nyomás alatt volt. Közben üldözőm majdnem utolért, kénytelen voltam a két kéményt összekötő díszes, aranyozott áthidaláson átkapaszkodni a másik kéményre.
- Hátsó köteleket bevonni! Gép teljes gőzzel előre! Kormányt balra! – vezényeltem a kéménybe csimpaszkodva.
A hajó lassan elszakadt a rakparttól, és az inasom ügyes kormányzásával beállt a hajózó útba. Időközben Martindale is átkapaszkodott az én kéményemre, és megpróbált lerúgni a kéményről. Rövid, elkeseredett harc alakult ki köztünk. Én az életemért küzdöttem, a sértett férj a becsületéért. Közben eszembe jutott valami.
- Gép teljes gőz, kétszer lecsengetve (ilyenkor a gépház a lehető legnagyobb teljesítményt adja a lapátkeréknek, ezt csak vészhelyzetben szoktuk kérni)!
A hajó remegve nekilódult, ellenfelem pedig már csak egy kézzel tudott kapaszkodni, a másik kezével a kabátomat fogta, míg a lábaival megpróbált lerúgni a kéményről, és közben folyamatosan szidalmazott, köpködött.
- Gyors forduló balra!
Az inas belefeszült a kormánykerékbe, és teljes erejéből forgatta balra. Amint a hajó elérte a sodorvonalat, a sodrás belekapaszkodott az elejébe, és hirtelen megbillentette. Martindale sikoltva repült át a fejem felett a vízbe.
- Kormányt vissza középre, háromnegyed gőz, valaki nézzen utána az embernek, ha nem tud úszni, dobjanak utána egy mentőövet, valaki majd csak kihalássza!
Lemásztam a kéményről és a Texas-fedélzeten keresztül – remegő tagokkal – bementem a kormányosfülkébe. Addigra inasom már egyenesbe hozta a hajót, és kezdett kikanyarodni a nagy folyó csendesebb szélvizére. Leakasztottam a távcsövem a fogasról, kihúztam és megkerestem vele a vízben kapálózó alakot. Egész jól úszott, miközben folyamatosan ordítozott. Szerencsére nem hallottam miket! A partról már elindult érte egy csónak, és hamarosan fel is szedték. A hajópincér vigyorogva hozta kilőtt puskát.
- Kormányos úr, ez még jól jöhet legközelebb, ha megint összefutnak!
Megköszöntem, és igyekeztem megnyugodni. Átvettem a kormányt, és vittem a hajót északnak. Mikor letelt a szolgálatom, a kabinomban tiszta ruhát öltöttem, és megvizsgáltam a puskát. 12-es kaliberű Parker duplapuska volt, de minek is mondom, hisz láttad. A hajón utazott egy vadász, őt kértem meg, hogy segítsen megtölteni. Közösen megtöltöttük fél marék öregsöréttel, fel is csappantyúztuk, és felakasztottam a kabinomban. Bár a férjnek alapjában véve igaza volt, hiszen felszarvaztam, nem akaródzott még egyszer, és főleg fegyvertelenül találkozni vele.

Mikor megint Keokukba értünk, a gőzsíp hangjára nem bodorodott a füst Becky házának kéményéből. Nem is mertem partra lépni addig, amíg a boy híreket nem hozott. Martindale és felesége elköltöztek, egy szekérkaravánhoz csatlakozva nyugatra indultak. Évek múlva hallottam, hogy szegényeket megskalpolták az indiánok, mielőtt elérték volna Denvert. Valami portyázó csikóharcosok voltak, így mesélték. Az egészből annyit azért tanultam, hogy a töltött puskát mindig magammal vittem, valahányszor férjes asszonynál aludtam. Soha nem lőttem vele, ez még az az öregsörét benne, amit a hajón a vadász segítségével töltöttem a fegyverbe. Viszont a sok hurcolástól teljesen fényesre kopott, mert dicsekvés nélkül mondhatom, sok férjes asszonnyal volt dolgom!

Még sokáig beszélgettünk a lámpa lassan kihunyó fényében, én is elmeséltem életem, elmeséltem a régi fegyverek és történetek iránti szenvedélyem, de nem mertem elkérni az öreg puskát. Másnap reggeli után, mikor a vendéglátást megköszönve indulni készültem, az öreg vidám kék szemét rámvillantva leakasztotta a falról a duplapuskát, és a kezembe nyomta.
- Még jól jöhet, hátha egyszer te is találkozol egy dühös férjjel!

Ciripnek


M.G. Rooster
Némethy Géza
2008.