Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KonzervKovboj

2009.02.09

KonzervKovboj
 

Amikor elkezdtem gondolkodni az ehavi Füstölgő gasztrocikkének leendő témáján, sok minden eszembe jutott. Legelőször a csilisbab, aztán Bud Spencer, további gondolkodás után Nicolas Appert, Napóleon, Peter Durand, Sir John Franklin, J. Osterhoudt, és végül Karl Elsener. Mi köti össze ezeket a személyeket? A bab, persze csak áttételesen. Ugorjunk egyet vissza az időben, egészen a napóleoni háborúk korába.

A 18-ik században, Franciaországban egy Nicolas Appert nevű fickó a katonák élelmezésnek biztosítására elkezdett kísérletezni az élelmiszerek tartósításával. Ebben Napóleon is támogatta, így aztán 1795-ben már 12000 franknyi jutalmat tűztek ki a hadsereg élelmiszer-ellátásának biztosítására. És Appert komolyan nekilátott! 1807-ben már nagy mennyiségű tartósított élelmiszert vásárol tőle a hadsereg és a haditengerészet. 1810-ben maga Napóleon adta át Appertnek a pénzdíjat, és az „Emberiség jótevője” címet. Appert nem volt nagy üzletember, ezért találmányát elfelejtette levédetni, mindössze könyvet írt a módszereiről. Ezt kihasználva Peter Durand 1810-ben már szabadalmaztatta is Appert eljárását Angliában, azzal a kiegészítéssel, hogy Appert üvegedénye helyett kevésbé törékeny és jobban szállítható ónozott fémdobozt használt. 1813-ban megnyílt az első konzervgyár. Ekkoriban még nem volt forgalomban konzervnyitó, a dobozokat vésővel és kalapáccsal nyitották ki. 1818-ban a brit tengerészet már 25000 konzervet rendelt! De a kezdeti konzervek a kinyitási nehézségeken kívül más hátrányokkal is rendelkeztek. A doboz lezárására ólmot használtak, ami nem csak lövedék formájában károsítja az egészséget, hanem mérgezést is okoz. Amikor Sir John Franklin az Észak-nyugati átjáró felkutatására indult, nyolcezer, főleg húskonzervet vitt magával, melyeket ólommal forrasztottak le. Így aztán nem csak a hideggel, a skorbuttal, majd az egyre kevesebb élelmiszer okozta éhezéssel kellett megküzdeniük, hanem az ólom mérgező hatásával is. Ez utóbbi csatát elvesztették, és az egész expedíció odaveszett. Az 1970-es években megtalálták az expedíció két tagjának jégbefagyott holtestét, és még néhány ólommal leforrasztott dobozt. A holtestekben az ólom-koncentráció az átlagos harmincszorosa volt! De kanyarodjunk vissza a 19. századba, ahol a praktikus amerikai, J. Osterhoudt 1866-ban feltalálja a konzervnyitót, és ezzel új lendületet ad a konzervek rohamos terjedésének. Aztán egy Karl Elsener nevű svájci úr 1884-ben megnyitja késgyártó műhelyét, és 1891-ben már katonai zsebkéseket forgalmaz, amiken konzervnyitó is található. A céget édesanyjáról nevezi el, majd 1921-ben, a rozsdamentes acél feltalálásakor édesanyja neve mellé az inox szócskát illeszti. Így jön létre a ma is ismert márkanév.


No, kéremszépen, ennyit a történelemről, térjünk vissza Bud Spencerhez és a babhoz. Minden westernfilm elengedhetetlen kelléke a bab. Ezt eszi mindenki, csak legfeljebb nem annyit, mit Spencer. Eleinte szárazbabot vittek magukkal, de azt bizony elég sokáig tart ehetővé tenni, és amikor a konzerv megjelent, akkor ez vált az egyik legelterjedtebb és legkönnyebben elkészíthető étellé. Minden falusi vegyeskereskedésben lehetett kapni babkonzervet, és bizony a cowboyok néha már a látványától is rosszul voltak, annyira unták. Szerencsére nem csak babkonzervet lehetett kapni, hanem a legkedveltebb finomságot is, a felezett őszibarack-konzervet is, csak az piszok drága volt, ezért mindössze fizetéskor engedhették meg maguknak olykor-olykor. A babot persze nem csak magában melegítették meg, sütöttek mellé szalonnát, főztek bele kukoricát, tettek bele – mexikói hatásra – csilipaprikát, és megszületett a csilisbab, melynek megszámlálhatatlan variációját ismerjük. Most egy igen egyszerűen, tábori körülmények között is gyorsan elkészíthető változatát kóstoljuk meg, amihez nem kell sok edény, konyhai eszköz, mindössze egy serpenyő, egy kés, egy konzervnyitó, egy kanál, no, meg persze a parázsló tűz és a hozzávalók.
 

KonzervKovboj étke:

 

Hozzávalók:
1 doboz vörös (kidney) bab,
két szelet húsos szalonna,
esetleg egy kanálka zsír,

egy közepes fej hagyma,
két tojás,
só,
1-2 csilipaprika,

A desszerthez egy doboz felezett őszibarackkonzerv.

 

Elkészítés:

 

A serpenyőt feltesszük a parázsra, beletesszük a bevagdalt szalonnaszeleteket, és kisütjük őket. A kisült szalonnákat kivesszük a serpenyőből, és a zsírba beledobjuk a felaprított csilipaprikát, kissé megpörköljük. Majd utána következik a hagyma, amit vághatunk kiskockára vagy félkarikára is, ízlés szerint. Amikor a hagyma megüvegesedett, akkor az időközben kibontott vörösbab-konzervet – miután a levét nagyjából leöntöttük róla – beleborítjuk a serpenyőbe, és alaposan kevergetve átmelegítjük. A babot széthúzzuk a serpenyő szélére, és a keletkezett mélyedésbe beleütjük a két tojást és megsózzuk az ételt. Vigyázat! Ha nincs elég zsír a serpenyő alján, akkor a tojások odakötnek! Egy kanálka zsírral megoldhatjuk a problémát. Amikor a tojások kellően megsültek, levesszük a serpenyőt a parázsról, visszatesszük rá a kisült szalonnákat, és tartalmát mohón kikanalazzuk. Utána mosogatás helyett lenyaljuk a kanalat, és desszert gyanánt kiesszük a dobozából a felezett őszibarackkonzervet, majd megisszuk a levét. A serpenyőt vizes homokkal kidörzsöljük, és fűvel kitöröljük szárazra. A parázs maradékára földet szórunk, és lovagolhatunk tovább, miközben harsányan énekeljük az „Oh my darling, Clementine” nótát. A kiürült konzervdobozok pedig megfelelnek a legközelebbi lőgyakorlatra, mint remek célpontok.

 

Jó étvágyat!


Megagéza, 2008.